Troilus és Cressida
Fordította: Szabó Lőrinc



A nő, míg kérik, angyal:
Kincs, ami nincs; a kéj, élvezve, meghal;
Semmit se tud a lány, míg meg nem érti,
Hogy a reményt túlbecsüli a férfi,
S hogy az elnyert szív üdve sose oly
Édes, mint mikor a vágy ostromol.
Követem hát az ős szerelmi elvet:
Úr a győztes vágy, bár hódolt a kezdet; –
Így ha ég is bennem a szerelem,
Szikráját se mutatja a szemem.



…a dühös förgeteg, mikor
Vad lapáttal mindent felforgat és
Elkülönítve röpíti a könnyűt,
Míg ami súly volt és érték, marad a
Maga dús kincse s nem keveredik.



…derűs nap
A nyájat jobban bőszíti a bögöly,
Mint a tigris, de ha a tomboló szél
Meghajtja a bütykös tölgy térdeit,
Lapulnak a legyek, míg, ami bátor,
Ugyanolyan hangon – mert vonzza dühét
Az izgató düh – visszabömböl a
Káromkodó Időre.



Mi más tarja fenn
A községeket, iskolai rendet,
Városi céhet, a távoli partok
Békés kereskedelmét, születés,
Elsőszülöttség jogát, kort, babért,
Jogart s koronát, mint a rang s az érvény?
Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,
S mily hangzavar támad! Hogy nekiesne
Mindennek minden: a kötött vizek
A part fölé emelnék keblüket
És piskótává áznék a kemény föld:
Az erős a gyengére ülne, apját
Agyonütné a vad fiú: ököljog
Lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz
( Melynek ősharcát igazság bírálja)
Nevét vesztené s éppúgy az igazság.
Ilyenkor minden a nyers erejére
Szűkül, az erő önkény lesz, az önkény
Mohóság, s ez az egyetemes farkas,
Mit erő s önkény közösen segít,
Egyetemes prédára kényszerül
S végül magát falja fel.



…vad bálványimádás
Fölébe rakni Istennek a kultuszt



Adj tízezer szemet,
Mind betöltik látnoki könnyeim.



…a kéj s a bosszú
A kígyó fülénél is süketebb
A helyes ítélet szavára.



Szédülök: remény örvénylik köröttem.
A képzelt íz már maga is oly édes,
Hogy elbűvöl érzékem. Mi lesz, ha
Csurgó ínyem csakugyan ízleli
A legdicsőbb nektárt? Félek: halál;
Ájult omlás; vagy valami gyönyör,
Túl finom, túl vad és túl édes ahhoz,
Hogy felfoghassa nyersebb szellemem.
Rettegek tőle, és hogy nem tudok majd
Különböztetni; ahogy nem lehet
A csatában, mikor tömegroham
Csap a futó ellenre.



Lázon túl dobog izgatott szívem;
Minden erőm elveszti önuralmát,
Mint a jobbágy, kire váratlanul
Ráesik a felség szeme.



Dölyfnek dölyf az egyetlen
Tükre, hogy lássa magát, s ami bók,
Csak hízlalja: úgy veszi, mint adót.



Mit?! Megkoldusodtam?!
Igaz, ha a sors ejti a nagyot,
Ejti mindenki; hogy mi a hanyatló,
Úgy olvassa más szemből, ahogy a
Bukását érzi. Pillangó az ember:
Csak a nyárnak mutatja szárnya hamvát;
S embernek, mert egyszerűen csak ember,
Semmi becse: becsülik becseit,
Melyek övezik, rangot, pénzt, a hírt,
Mit vak sors éppúgy adhat, ahogy érdem;
S ha ezek dőlnek, ingó támaszok,
A nekik-dőlt szeretet is meging:
Egymást rántják alá s együve halnak
Zuhantukban.



…a látás csak úgy fordul magára,
Ha már útra kelt, s így egyesül azzal,
Ami tükrözi.



Zsákot hord hátán az Idő, uram,
S morzsát koldul a feledésnek, a
Hálátlanságnak, az iszonyú szörnynek.
A morzsák, múlt jótettek, mind lenyelve,
Mihelyt megtörténtek, felejtve, már
Születésükkor: jó uram, a tartam
Csillogtatja az érdemet: a volt tett
Rozsdás, avult vértként lóg a falon,
Mint iszonyatos gúnykép.



Élő ember nem szeretheti jobban
Azt, amit mégis megölni akar.



Tépem lánghajam, zúzom híres arcom;
Hangom, törj zokogássá; szív, hasadj
A sikolytól



…megeshet, amit nem akarunk:
S néha saját ördögeink vagyunk,
Törékeny erőnk kísértve, mikor
Változó hatalmára számítunk.



Lelkemben most oly idegen csata
Folyik, mely égnél-fölnél távolabbra
Oszt szét valami kettéoszthatatlant;
De e hasadék tág űrén sehol sincs
Egy tűfok, oly pici, hogy beleférjen
Akár Arachné szakadt fonala.