Rómeó és Júlia
Ford: Mészöly Dezső/Kosztolányi Dezső



…csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat - nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.



Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.



Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. –



Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,
A kínok írja egy új fájdalom.
És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.
Szédülsz? kerengj a másik oldalon.
Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,
S e régi méreg eltűnik ezáltal.



…bilincsbe vagyok, mint az őrült…
Étlen-szomjan, börtönfenékre vetve,
Kínpadra vonva…



varjúnak látod majd szép hattyúdat.



Nincs szebb – mert nincs mellette senki sem:
Mindkét szemedben ő van mérlegen.
Jobban használd e kristály-mérleget:
Más széppel is mérd össze a szépedet!
Nézz szét a bálban – és ha jól figyelsz:
Ki még ma angyal, holnap senki lesz.



Csak ropjátok ti: van könnyű cipőtök.
Én nem szökellek, mert nehéz a szívem;
Úgy földre húz: moccanni sem tudok.



A sejtelmes jövendő,
Melyet még rejt a csillagok talánya,
Azt súgja, hogy e fényes dáridón
Borul sötétbe sorsom, s indul el
Örvényes mély felé suhanva, hol
Halál tesz pontot gyűlölt életemre.
De Ő, ki a kormányon tartja jobbját,
Vezesse gályám!



Az égő fáklya őmellette halvány!
Úgy tündököl a barna éjjel arcán,
Mint drága-gyöngy a szerecsen fülén.
A koldus földre kár ily égi fény!
A lányok közt e tündér úgy kiválik,
Mint hószín hattyú hollók közt világít.



Kelj, tündöklő nap, öld meg már a holdat,
Mely rég irigyen sárgul, egyre sorvad,
Mert százszor szebb vagy szolgálója, te!
Ne szolgáld őt, ha rád irigykedik!



A föld: az anyaöl – s a kripta mélye;
Folyvást temet – és folyvást szül a méhe.
És bármit szül is, édes gyermeke:
Egyként táplálja éltető teje.
Tengernyi magzat – s egy se hasztalan,
Mert mindenkinek, más-más haszna van.
A természet varázsát ontja bőven:
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó, nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra vele visszaélsz!
A virtus bűn, ha jó irányt feled,
S a bűn – jó úton – virtussá lehet.
E kis virágszál gyenge levele
Méreggel és balzsammal van tele.
Szagold – s szíved gyönyörtől ittasul:
Ízleld, s szemedre örök éj borul.
Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad – tort ül a Halál.



Mert zaklatott szívű az ifjú ember,
Ha pelyhes ágyból – virradóra felkel.
Vének szemében strázsát áll a gond,
S ha álom jönne, tüstént rája ront;
De ifjú szemben strázsa nem marad,
S a tündér álom diadalt arat.



Rozáliádat, egyetlen szerelmed,
Már elfelejtetted? Lám, ifjak szerelme
Nem is a szívbe gyúl, csak a szemekbe.
Szűz Máriám! Hogy mennyi könnypatak
Öntözte érte sápadt arcodat!
Hiába pácolgatták sós levelek
Szerelmedet, ha meg sem ízleled!
Még sóhajodtól párás fenn az ég;
Sírásod szinte még fülembe tép;
Itt arcodon egy könnybarázda sejlik,
Még rá sem értél letörölni eddig.
Rózádért lángolt szíved és szavad;
Oly igaz, mint hogy te vagy – önmagad.
S volt – nincs? Ha férfi ilyen szélkelep,
Az asszony hogyne tántorodna meg!



Szilaj gyönyört szilaj veszély kísért:
Ragyogva vész el, mint a tűz, s a lőpor
Szörnyethal, hogyha összecsókolózik.
A túlédes méz is csömörletes:
Undorra váltja jó étvágyadat.
Szeress szelíden, s vágyadnak nem árt vész;
Bevált igazság: „ Lassan járj, tovább érsz” –



A mély érzés, mely szót alig talál,
Önnön-magára, nem díszére büszke.
Csak koldus tudja megszámolni kincsét;
Az én szívem szerelme oly temérdek,
Felényiről se tudnék számot adni.



Pusztulj szívemből halvérű szelídség:
Te légy vezérem, lángszemű harag!



Hát férfi vagy te? Arcod férfi-arc,
A könnyed asszony-könny, s veszett dühöd –
Vadállatnak vérszomjas tombolása.
Te asszony-állat férfi szín alatt!
Te állat-fajzat ember-arc mögött!...
Tybalt után most önmagad megölnéd?
S megölnéd hitvesed, ki benned él
És véled vész, ha vak dühöd lesújt?
Az eget, földet s önmagad gyalázod?
Tudd meg, hogy ég és föld lett benned
eggyé –
S te egy csapással mindezt tönkrezúznád!
Megcsúfolod tested, lelked, szerelmed:
Ragyoghatnál velük, de mint a fösvény,
Azt sem tudod, hogy élj a kincseiddel
Tested, lelked, szerelmed gazdagítva.
Délceg tested viasz-nyomat csupán:
Visszája minden férfiú-erénynek;
Szerelmi esküd csak kongó hazugság,
Mely szív-szerelmed szívtelen kivégzi;
Lelked, mely tested és szerelmed éke,
Csak éktelen veszély forrása lesz,
Mint lőpor balga újonc tarsolyában:
Tudatlanságod úgy lobbantja lángra,
Hogy önnön tested tépi szerteszét.



Csak nem fogy könnyed? Egyre hull a zápor?
Ilyen csepp lány egész vihart teremt:
Szelet, tengert és hányódó hajót?
Mert két szemed, mint tenger árad egyre:
Kis tested küzd az árral, mint hajó,
És sóhajtásod orkán orgonája.
Egymással küzd a könny és a sóhaj árja,
S ha nem csitulnak, összetörhetik
Viharvert testedet.



„ Lelkünkön bár a gyász az úr
S bánat borong szívünkön:
Ezüst hangon zenél a húr…”



Hány ember van, ki végső percein
Mosolyra gyúl! Azt mondják ápolói:
Utolsó lobbanás. – Lobbansz-e hát,
Utolsó láng? – Szerelmem! Hitvesem!
Lelked mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma bűbájod felett.
Nem győzött! Szádon, arcodon piroslik
Szépséged zászlaja: a hódító
Ki nem tűzhette sápadt színeit…
Mi óvta meg szépségedet? Talán
Szerelmes lett beléd a vak Halál?
Itt rejteget a vézna szörnyeteg
A föld alatt, hogy szeretője légy?
Úgy féltelek, hogy oldaladra fekszem,
S ki nem lépek többé a gyászos Éj
E csarnokából: itt tanyázom, itt,
Hol síri férgek szolgalányaid.
Végső hajlékom itt legyen nekem:
Rossz csillagok jármát itt rázza le
Az élet- nyűtte hús! – Szemem, tekintsd,
Karom, szorítsd még egyszer őt: s te ajkam,
Te lelkem zára, csókoddal pecsételd
Örök kötésem a kufár Halállal. –
Jer hát, te vad, te keserű vezér!



- Hadd érem ajkad:
Talán maradt ott egy parányi méreg,
Mi porba súlyt – és mennyekig repít.