Macbeth
Fordította: Szabó Lőrinc



De mint ahonnan a Nap tör ki, gálya-
Romboló vihar is dördül elő,
A forrásból, mely jót ígért, dagadva
Szakad a rossz.



Furcsa dolog ez:
Romlásba vinni gyakran igazat
Mondanak az éjfél küldöttei
S csip-csup ügyekben léprecsalva végül
Szakadékot nyitnak alánk.



…miért száll meg oly szörnyű sugallat,
Hogy iszonyodó hajam égnek áll,
S nyugodt szívem a bordámat veri,
Ahogy nem szokta? Valóság sose
Ijeszt úgy, mint a képzelt borzadály:
Még csak kísért a gyilkosság, de már
Úgy rázza világomat, hogy erőmet
Elszívja a képzelet, s már csak az
Van, ami nincs.





Csak a természeted aggaszt;
Túl sok benne a jóság teje, semhogy
Egyenest célra törj. Lennél hatalmas,
Becsvágyad sem hiányzik, de hiányzik
A kellő gonoszság. Amit szeretnél,
Tisztán szeretnéd: hogy ne hamisan játssz,
De azért úgy nyerj;



Maga a holló is rekedt,
Mely falaim közé károgja Duncan
Végzetes útját. Szellemek, ti, gyilkos
Eszmék szítói, irtsátok ki bennem
A nőt s töltsetek túlcsordulni ádáz
Kegyetlenséggel! Dagadjon a vére,
Tömjétek el a lelkifurdalás
Minden rését, hogy rám ne törjön a
Természetes kétség s alkut ne kezdjen
A terv s a tett közt! Szörny-, szívd a mellem
Tejét epének, bárhol leskel is
Testtelen gyilkod a rontásra! Jöjj,
Sűrű éjszaka s pokolfüstbe öltözz,
Hogy késem vakon döfjön, s a homályon
Belesve rám ne rivalljon az ég,
Hogy: „ Vissza! Vissza!”



Csalni a világot:
Légy, mint a világ;



A szeretet, mely ránk tör, néha terhes,
De hálát vált ki, hiszen szeret.



Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném,
Hogy hamar meglegyen; ha a halál
Hálót vethetne a továbbiakra
S kifogná a sikert; ha egy döfés
Volna minden s mindennek vége, itt,
Csak itt, ezen a múló zátonyon –
Bánnám a túlvilágot! De ilyenkor
Már itt elér a bíró; alig adtuk
A véres leckét, rögtön visszavág
A tanítóra: a szigorúkezű
Igazság velünk itatja ki a
Méregpoharat.



S a tervemet se sarkantyúzza más,
Mint a becsvágy, amely túl nagyot ugrik
S átbukik a nyergen.



Hát félsz az lenni tettben s akaratban,
Ami vágyban vagy? Kéne, amit az
Élet díszének ítélsz, mégis úgy élsz,
Hogy pipogyának ítéled magad
És „félek”-kel felelsz az „ízlenék”-re…



…fűszeres borommal
Úgy leterítem a két kamarását,
Hogy eszük őre, az emlékezés,
Puszta gőz lesz, s agyuk tartálya csak
Üres lombik…



Csak fiút szülj;
A te fékezhetetlen anyagod csak
Férfit teremthet!



Szemem ólmos fáradtság üli, mégsincs
Kedvem aludni. Kegyes ég, kötözd le
A sok gonosz gondolatot, amely
Az álmokba furkaszik!



Tőr az, amit ott látok? Markolattal
kínálja magát. Jöjj, hadd kaplak el!
Nem, nem sikerül. Pedig itt ragyogsz!
Végzetes kép, nem fog el a tapintás
éppúgy, ahogy a látás? Vagy csupán
lelki tőr volnál, üres képzelődés,
melyet a tüzes agyvelő vetít ki?
De hisz itt vagy, oly kézzelfoghatóan,
mint ez, melyet kirántok:
oda mutatsz, ahová megyek és
amit ragadtam, épp olyan a fegyver.
Szemem a többi érzék betege
vagy mindegyiknél különb: egyre látlak
s vért izzad a markolatod s a pengéd,
mely előbb tiszta volt. Nem, nem lehet: csak
a véres munka szoktatja magához
a szememet. - Most halottan hever
a fél föld, és rémképek gyötrik a
függönyös álmot, boszorkahad áldoz
a sápadt Hecaténak, és a csontváz
Halál, melyet felvert óraüvöltő
őre, a farkas, lopakodva, így,
Rarquinius rabló lépteivel
megy, kísértetként, a célja felé.
Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,
mert köveid is kifecsegik
s megtörik az éj néma iszonyát...
De ő csak él, míg fenyegetem - óh,
a tett tüzére jeget fúj a szó!...
Megyek s megvan: a csengő tettre hív.
Ne halld, Duncan: a hang, mely most sikoltott,
az eget nyitja eléd, vagy a poklot!



S úgy rémlett, egy hang kiált: „ Ne aludj!
Macbeth öli az álmot!” …A tiszta álmot,
Az álmot, mely a gondot kibogozza
S napi halál, bús robot fürdeje,
Dúlt szív balzsama s második fogásunk,
Főtáplálónk az élet asztalán.



MACDUFF
Oly későn mentél aludni, barátom,
Hogy most ily későn ébredsz?

KAPUS
Második kakasszóig idogáltunk;
S inni, uram, három nagy dolog atyja.

MACDUFF
És legfőképp melyik három dolognak?

KAPUS
Istókuccse, uram, az orrfestésnek, az alvásnak meg a vizelésnek. A ringyólkodást, uram, csábítja és kábítja: felpiszkálja a vágyat, de cserbenhagy a végrehajtásnál. Ennélfogva kiadósabb ivászatra csakugyan rá lehet mondani, hogy csűrcsavarosan és rókamód viselkedik a ringyósággal szemben: gyártja és rontja; birizgálja és elsikkasztja; rábeszél és elbátortalanít tőle; talpra állítja és kicsinálja, hogy ne bírjon állani; következésképp: orránál fogva vezeti álmában, és amikor beugratta a lefekvésbe, ő maga megugrik.



Viharos volt az éj; ahol aludtunk,
Kémények dőltek be; s mondják, a szélben
Jajszó csikorgott, halálos sikoly;
S rettentő jóslat üvöltötte, hogy
Vad pusztulást és zavart kelt ki a
Fájdalmas idő: a sötét madár
Éjhosszat szólt; s mondják, lázbetegen
Rengett a föld.



…Óránk
Nappalt mutat, a vándor lámpa mégis
Ködbe fúl. Az éj ereje, vagy a
Nap szégyene, hogy csókos fény helyett
Gyász födi a föld arcát?



Annyit pofozott a piszok világ, hogy
Keserűségemben már azt se nézem,
Hol ártok neki.



LADY MACBETH:
Mindent veszt és semmit se nyer
A lélek, ha nem ízlik a siker:
Jobb annak, akit pusztító dühünk ért,
Mint pusztítani a csak kétes üdvért.
Macbeth jön
MACBETH:
Átszúrtuk, de nem öltük meg a kígyót:
Beforr s megél, s régi méregfogától
Tovább remeghet a mi gyönge bűnünk.
De hulljon ki ég s föld a keretéből,
Semhogy féljünk az asztalnál s oly álmok
Kínjában aludjunk, amilyenek
Éjente ráznak; inkább a halottnál,
Akit, nyugalmunkért, nyugodni küldtünk,
Mint szakadatlan őrjöngésben a
Lélek színpadán! Duncan lent a sírban;
Nem gyötri többé a lázroham élet;
Betelt az árulás; méreg, acél,
Házi ármány, külső had, semmi őt
Már el nem éri.



Jöjj, vak éj,
Kösd be a nappal irgalmas szemét
És véres és láthatatlan kezeddel
Húzd át, tépd szét a nagy írást, amely
Úgy vacogtat! – a fény tompul; a varjú
Visszaszáll ködös erdejébe:
A nap jó népe álomba merül
S az éj sötét hada prédára gyűl.



…rút rémek s gondok rácsa-gúzsa
Görnyeszt, mint roncs rabot.



Folyt vér hajdan is, mikor emberi
Jog még nem volt tisztult állam őre;
Volt azóta is gyilkosság elég,
Amely borzalom a fülnek: de akkor
Ha kiloccsant az agy, meghalt az ember
S azzal vége; most kikelnek a sírból,
Húsz gyilkos halállal a fejükön,
S ellöknek a székünkről – iszonyúbb ez,
Mint maga a gyilkosság.



Az éj s a nappal töpreng, melyikük mi.



…úgy benne vagyok a vérben,
Olyan messze, hogy átgázolni és
Visszafordulni egyformán nehéz;



Idő, elébe vágsz vad terveimnek:
Elvillan a gyors szándék, hogyha nem
Száguld vele a tett: ettől a perctől
Szívem rezzenéseivel együtt
Rezzen a kezem. S most is, koronázd,
Tett, az eszmét, egyszerre gondolat s tett...



A földön élek, ahol ártani
Sokszor dicséretes, jót tenni meg
Káros őrültség…



Nemes lelket is megingathat a
Trón parancsa.



Gyalázatos természetemben úgy
Elburjánzott a veszett kapzsiság, hogy
Irtanám az urakat, ezt a földért,
Azt a házáért, vagy az ékszeréért,
S a hízás csak a falánkságomat
Növelné…



…az uralkodói
Jóság, igazság, mérséklet, kitartás,
Állhatatosság, irgalom, alázat,
Istenfélelem, tűrés, hősiesség
Íze hiányzik belőlem, de annál
Szebben tenyészik a sokféleképp
Elágazó bűn. Ha tudnám, pokolba
Önteném az egyetértés tejét
S zűrzavarrá kavarnám az egész
Világot.



Sírás és sikoly tépi az eget
S észre se veszik; a gyász szinte új,
Divatos mámor: ha lélekharang szól,
Nem kérdik, kinek, s a jó élete
Hervadóbb, mint virág a kalapon,
Beteg se volt, csak meghal.



Szóljon a gyászod! A kín néma hangja
Úgy sugdos bent, hogy szívünk megakasztja.



Nyugodj meg:
Rettentő bosszú lesz az orvosunk
Ezt a halálos kínt gyógyítani.



Ne sajogjon most, őrjöngjön szíved.



Undok hírek sziszegnek. Szörnyű tett
Szörnyű zavart kelt: a beteg kedély
Süket párnákba gyónja titkait.
Pap kell ide, nem orvos. Örök Isten,
Bocsáss meg mindnyájunknak! – Távolíts el
Mindent, amivel kárt tehet magában,
S vigyázz rá szüntelen. Jó éjszakát:
Szemem elborzadt és agyam megállt.
Szóljak? Nem merek.



Akinek parancsol, parancsra mozdul,
Nem szeretetből – a nagy rang lazán
Lötyög rajta, mint óriás ruhája
A tolvaj törpén.



Ágaskodik és hőköl az esze,
Mikor minden, ami benne van, öklend
Attól, hogy benne van?



Ez a támadás
Végleg úrrá tesz, vagy megsemmisít.
Elég sokáig éltem: az utam
Zörgő, sárguló avarba hanyatlik;



Nincs
Gyógyszered a lélekre? Nem tudod
A gond emlékét tövestől kitépni,
Az agyba írt kínt elmosni, s a zsúfolt
Szívből valami édes feledés
Ellenmérgével elűzni a rosszat,
Amitől úgy szorong?



A félelem ízét már alig érzem:
Valamikor érzékeim vacogtak
Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől
Minden hajam égnek állt s reszketett,
Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal
S a borzongás, agyam meghitt lakója,
Többé nem izgat.



Holnap és holnap és holnap: tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink
Csak bolondok úti lámpása voltak
A por halálba. Hunyj ki, kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.



Se itt
Maradni, se megfutni nem segít-
Unom, gyűlölöm a nap sugarát,
Dőlne már romba az egész világ!
Zúgj, szél! Jöjj, romlás! Riadót! – Ha kell,
Hát legalább páncélba hulljak el!