2011. augusztus 14., vasárnap

Antonius és Kleopatra
Fordította: Vas István



Nem, ez már sok. Vezérünk gyöngesége
Határtalan. Csaták és hadsorok
Fölött, mint ércbevont Mars csillogott
Hajdan derék tekintete – de most
Szeme rajongását egy barna homlok
Felé fordítja. Hadvezéri szíve,
Mely harcok sűrűjében szétvetette
Mellvértjét, most önmagát megtagadja
S mint legyező és fújtató hűsíti
Egy cigányasszony kedvét.



Hozzád a szidás, sírás, nevetés
Egyképpen illik. Minden szenvedély
Célja, hogy benned váljék szép csodává.



Gyakran, mit megvetésünk elhajít,
Azt sírjuk vissza, s jelen örömünket
Az idő átforgatja önmagának
Ellentétére. Drága most, hogy elment,
S felrántaná a kéz, amely lelökte.



S a renyhült, beteg béke tisztulást
Keres kétségbeejtő változásban.



Tudjuk, ilyen a világ,
Azt, aki van, csak míg nem volt, kívánták,
S a bukott ember egyszerre becses lesz,
Mert hiányzik. Az alacsony tömeg,
Akár a víz tükrén a tavirózsa,
Fel-le úszik, változó ár cselédje,
S mozogva rothad.



Gyakran azt kérjük, ami árt nekünk,
S ha bölcs erők imánkat megtagadják,
Javunkra válik.



Nem fogja ezt az asszonyt
A hervadás, nem kopik új varázsa.
Más nő az étvágyát csömörrel oltja,
Ha felkölti – de ő, ha kielégít,
Csak új éhséggel, mert az, ami aljas,
Fölmagasztosul benne, s szent papok
Áldják a bujaságát.



Undok egy dolog úgy mosni agyunkat,
Hogy mocskosabb legyen.



Ha jobban
Csatázol, mint a fővezér, vezéred
Vezére vagy, s a katonák erénye,
A becsvágy inkább eltűr vereséget,
Mint győzelmet, mely elhomályosítja.



Két nagy szárny közt kis bogár ő.



Ha ti ketten harcoltok, a világ
Kettéhasad és holttestek tömik be
A szakadékot.



No, világ, csak két állkapcsod maradt már,
S ha közéjük töltöd is minden étked,
Egymást őrlik.



…ájuljon el a vágytól
A várakozás;



…tűrd el, ha az idő nyugalmadat
Erős kényszer árjával elborítja,
S teljesül, ami elrendeltetett.



…nem hatalma szabja meg
A tetteit: vezérünket vezérlik
És mi egy asszony katonái lettünk.



Újdonságoktól terhes az idő:
Már minden perc kivet magából egyet.



Hajam is lázad: a fehér a barnát
Könnyelműnek vádolja, ez viszont
Bambának, gyávának az őszt.



…Ó, szerelmem,
Ólom ül bennem. Ételt, bort ide!
Tudja a Sors: minél kegyetlenebb,
Annál inkább szemébe nevetek.



…a bölcs istenek
Szemünket lefogják s ép ítéletünket
Saját mocskunkba fojtják: hadd imádjuk
Hibáinkat, s míg vesztünkbe futunk,
Ők nevetnek.



…mondd, hogy ingerel,
Mert gőgösen lenéz s mindig azon
Nyargal, hogy most mi lettem, ő pedig
Tudhatja, hogy mi voltam; ingerel,
S ez könnyű most, mikor jó csillagom
Letért útjáról s fényét a pokol
Mélyére szórja.



Háromszoros lesz dühöm, szívem, izmom,
S vadul küzdök: szerencsés napjaimban
Volt, akinek életét visszaadtam
Egy tréfáért; most ajkamba harapva
Az éjbe küldöm azt, aki megállít.
Még egy vidám éjszakát! Ide minden
Bús tisztemet! Még egyszer teletöltjük
Serlegeinket, még egyszer az éjfélt
Megcsúfoljuk.



Belémszeret a halál e csatában,
Mert túlteszek majd dögvészes kaszáján.



A villámot kihívja. Aki tombol,
Rémületében nem tud félni már.
Ilyenkor támad héját a galamb.
Vezérünk szíve nő, de agya elfogy:
Ha bátorság az észt prédául ejti,
Felfalja fegyverét.



Ne hagyd megpihenni,
Használd ki őrjöngését: a harag
Nem tud jól védekezni.



…ha barna
Hajunk ezüstös már, van még agyunk
Táplálni idegünket s állni versenyt
Az ifjúsággal.



Ó, mélakórság úrasszonya, te,
Küldd rám az éjnek mérges gőzeit,
Az akaratom ellen lázadó
Élettől szabadíts meg végre már,
S bűnöm vad szirtjén törjön össze szívem,
S mert kíntól száraz, majd porrá törik
És vele minden aljas gondolat.



Ó, nap, nem látlak kelni soha többé!
Antonius búcsúzik Fortunától:
Itt fognak kezet. Hát ide jutottunk?
A lábamnál hunyászkodó szívek
Minden vágyát betöltöttem, de most
Olvadva árasztják szirupjukat
A kivirult Caesarra; s én, a nemrég
Felmagasló fenyő, lehántva állok.



ANTONIUS:
Nézz rám – mondd, látsz-e még?
EROS:
Látlak, nagyúr.
ANTONIUS:
Láthatunk néha sárkányforma felhőt,
Van pára, mint a medve, az oroszlán,
Soktornyú fellegvár, vad sziklabérc,
Csipkés orom, kék hegyfok, rajta fák,
S a világba leinteget, szemünket
A léggel csalja: a fekete alkony
Látványossága ez.
EROS:
Igen, uram.
ANTONIUS:
Most paripa s rá egy szemvillanásra
A köd letörli s elsimítja, mint
Vizet a vízben.
EROS:
Megesik, uram.
ANTONIUS:
Látod, Eros fiam, vezéred is
Ilyen ködkép: most még Antonius,
De nem tarthatja meg e külszínét.



Szakadj ki, bordám! Szív, légy most erősebb
A burkodnál: vesd szét gyarló tanyádat!



…kilobban a fáklya,
Feküdj le hát, ne téblábolj tovább,
Minden erőd magát fojtja meg immár:
Pecsétet rá s mindennek vége van.



…üdvözöljük
Azt, ami megfenyít: így mi fenyítjük,
Ha könnyedén viseljük.



Jöhet már minden furcsa szörnyűség,
De vigasz nem kell; bánatunk arányban
Álljon okával s akkora legyen,
Mint ami felidézte.



A szívemre! Ott halj meg, ahol éltél:
Életre csókollak – ó, bár tehetném:
Szétrongyolnám az ajkamat.



ANTONIUS:
E gyászos változást
Életem végén ne sirasd meg, inkább
Volt szerencsémre gondolj, úgy derülj föl:
A világ fejedelme voltam én,
Nagy és nemes: s nem aljasul halok meg,
Földimnek gyáván nem hajtok fejet –
Vitézül hullok el, legyőztek csatában,
Egy római a rómait – a lelkem
Szökik már, nincs tovább.
KLEOPATRA:
Te legnagyobb,
Meghalsz hát? Nem gondolsz rám? Itt maradjak
E földön, mely disznóól nélküled?
Nézzétek, lányok, a föld koronája
Antonius meghal
Szétolvad. Uram! A harcok babérja
Hervad, a harcos zászlaja lehull:
Most kölykök, csitri lányok annyit érnek,
Mint férfiak: nincs több rang, semmi sem
Érdekes már a fürkész hold alatt.



Hát bűn-e a halál nagytitkú házát
Betörni, mielőtt belőle ránktör
A vad halál?



Ha ilyen nagyság törik össze, az
Nagyobbat reccsen, megreng a világ
S oroszlánokat vet a városok
Utcáiba, a sivatagba meg polgárokat – Antonius halála
Nem csak magánsors: a világ felét
Jelenti ez a név.



Furcsa, hogy a természet kényszerít
Siratni azt, amit magunk akartunk.



Nem ő a sors, csupán a sors lakája:
Teszi, amit a Sors akar.



Nem eszem, nem iszom inkább,
S ha már üres szavakra szorulok,
Nem alszom többé: ezt a sárgúnyát
Széttépem, bármit tesz Caesar. No, s tudd meg,
Nem hódolok uradnak láncrakötve
S meg nem fenyít józan-rideg szemével
Az ostoba Octavia. De rám
Nem bámul majd az undok, római,
Üvöltő csőcselék. Inkább nyugodjam
Egyiptomban egy árok fenekén,
Inkább feküdjem nílusi sárban
S a vízilegyek csípjék szörnyeteggé
Meztelen testemet! Inkább legyen
Bitóm hazám nagy piramisa – ott
Lógjak láncomon!



Az arca, mint az ég, s azon keringett
A nap, a hold, és megvilágította
A földet, a kis o betűt.



Nagy szívében sosem volt tél, csak ősz,
Mely gazdagabb lett minden aratástól;



…balsorsomnak hamujában is
Szikrát vet lelkem…



Döntésem kész, már bennem nem maradt
Semmi az asszonyból, minden ízemben
Márvány-szilárd vagyok s a változó hold
Nem planétám többé.



…a halál se több, mint
Szeretőnk szorítása: fáj, de mégis
Kívánjuk.



Egy kígyót tesz a mellére
Halálos féreg, jöjj, éles fogaddal
Bogozd ki az élet kusza csomóját.
Szegény, mérges bolond, dühöngj, siess!
Bár tudnál szólni, hogy leszamaraznád
A nagy Caesart!
CHAIRMAN:
Ó, kelet csillaga!
KLEOPATRA:
Csitt! Nézd, a kisbabám álomba szopja
Dadáját!
CHAIRMAN:
Szakadj meg, szívem!
KLEOPATRA:
Oly édes,
Mint balzsam, lágy, mint levegő, s oly enyhe.
Ó, Antonius! No, még téged is:
Karjára kígyót tesz.
Miért is maradjak –
Meghal




1 megjegyzés:

  1. Angolul szeretném megkapni: "Az alacsony tömeg, akár a víz tükrén a tavirózsa: fel le úszik, változó ár cselédje. S mozogva rothad." Valamint megtudni, melyik felvonás melyik szín.

    VálaszTörlés