2011. augusztus 14., vasárnap

II. Richárd
Fordította: Somlyó György



Itt csúffá tettek s meghurcoltak engem,
Rágalom mérges gyilka járt szívemben,
S nincs rá más ír, mint annak szíve-vére,
Kiből e méreg fröcskölt.



Legfőbb kincs, uram, a szeplőtlen
Hírnév e földön, s ha az elmarad,
Az ember arany sár, festett anyag,
De gyémántként tündöklik tízszeres
Lakat alatt a szív, amely nemes.



Parancsolni, nem kérni szült anyánk.



Ó, vérem földi alkotója, te,
Kinek bennem megújult szelleme
Kettős erővel sarkall megragadni
Fejem fölött a lengő diadalt,



Bebörtönözted számba nyelvemet,
Hogy fogam s ajkam kettős rácsa közt
Az örökös értetlenség kopár
És lelketlen őrizetére bízd.
Öreg vagyok a dajkának hízelegni
S az iskolapadból már rég kinőttem.



Fogyó-olajú lámpám pisla fénye
Eloszlik már a végtelen éjbe,
Hüvelyknyi gyertyám csonkig ég s a vak
Halál nem hagyja látni fiamat.



Keservvel napjaim kurtíthatod,
De hozzá nem tehetsz egy holnapot.
Nógathatod az idő vad ekéjét,
De el nem simíthatod egy redőjét,
Egy szavad elég s életem kihamvad,
De holtan, föl nem kelt egész hatalmad.



Szép hölgy minden virág s a lépted is
Mind csupa édes, táncos mozdulat,
Mert a makacs kín enged ott, ahol
Gúny állja útját s megvető mosoly.



Soká nem tarthat tomboló heve,
Mert túl mohó tűz magát falja fel,
Tartós a halk eső, elzúg a zápor;
Korán ostorozott ló korán kidől;
A torkosnak torkán akad az étel
S a hiuság, e mohó keselyű,
Zsákmánya fogytán önmagába tép.



Bánat fogott böjtre régóta már,
S a böjtön, mondd, nem lankad-é az ember?
Virrasztottam, míg szunnyadt Anglia,
Az is lankasztó ám, virrasztani.
Mi más apának éltető öröm,
Nekem az is böjt: fiam élete.
Igy lankasztasz te böjtön tartva egyre,
A lankadt sírba lankadtan dölök hát,
Férges odvának csontom adva csak.



Kín a halál, de a kínt is lezárja.



Szívem csordul, de inkább megszakad,
Semhogy fecsegve könnyítsen magán.



A bú tárgyának mindig száz az árnya
S mindegyik annak tűnik, bár nem az;
Mert a keserv könnybe-vakult szeme
Egy dolgot sok piciny részletre bont;
Mint távlat-kép, mely szemből nézve csak
Merő zavar, de messziről azonnal alakot ölt


Akárhogy is, más lenni nem tudok,
Mint szomorú, oly mélyen szomorú,
Hogy bár nem is találok okokat,
E súlyos semmitől szivem megszakad.



… a képzelgés előbb
Kínban fogan, nem úgy az én kínom.
Mert azt csak a semmi nemzette, vagy
Valami tán e semmit, mely gyötör,
Bár még csak ezután lesz majd enyém.
Az ittlévőt pedig nem ismerem,
S mert nincs neve, meg se nevezhetem.



ime,
Lelkem kihordta végre torzszülöttjét,
S én, még ziháló, újdönsült anya,
Csak kínra kínt és jajra jajt szülök.



S miért ne
Essek kétségbe s legyek ellensége
A korcs reménynek, a hízelkedőnek
S élősdinek, mely a halált elűzi,
Ki csendesen kioldná életünket,
Ha nem kötné végsőkig remény.



Vidékünkön minden babérfa hervad,
S a csillagokat meteor riasztja,
A sápadt hold vérben tekint a földre
S nagy vészről suttognak a vézna jósok.



Te vészjósló rokon! tán nem tudod, hogy
Mikor fürkész szemét az ég a föld
Másik felére rejtve, ott világít,
Tora van itt tolvajnak és zsiványnak,
S minden gaztett előtt szabad az út,
De ha a földteke alsó feléről
Kigyújtja újra kelet fenyveit,
A bűn minden zugába fényt hajítva,
Akkor csalás, gyilkosság, csalás, sanda vétek
Válláról elvesztvén az éj palástját,
Sápadt-pucéran és reszketve áll?



Mindegy, hogy merre. Szót se már vigaszról,
Csak hantról, férgekről és síriratról.
A por legyen papírunk s könnyel írjunk
A föld roppant keblére bánatot.
Jöjjenek tanuk s végrendelkezünk,
Vagy mégse, mert mit hagyhatunk örökbe,
Földnek elígért testünkön kívül?
Országunk s életünk mind Bolingbroke-é,
S már semmi sem miénk, csak a halál,
S az a kicsiny kis málló, puszta rög,
Amely még összetartja csontjainkat.
Az Istenért, üljünk a földre s mondjunk
Bukott királyokról borús meséket:
Volt, ki lemondott s volt, akit legyőztek,
Kit áldozatai lidérce kínzott,
Kit hitvese álmában mérgezett meg,
De mind megölve: mert a koronában,
A királyok halandó homlokán
Halál tart udvart s udvari bohóc ül,
Ki hatalmát és pompáját gunyolva
Egy röpke jelenésre engedi,
Hadd trónoljon, hadd játsszék nagyurasdit,
Még végül hiún elhiszi magáról,
Hogy e rossz hús, mely életünk fala,
Áttörhetetlen ércből van, hogy aztán
Ő jöjjön s egy szálkával átszakítsa
E várfalat – s jóéjszakát, király!
Elég, mit álltok itt levett föveggel?
Ne űzzön gúnyt husból-vérből tovább
A forma, pompa, cifra hódolat,
Hisz nem más az, csak merő félreértés:
Kenyérrel élek, mint ti, éhezem,
Magam vagyok, kinlódom, ó, hogy is
Mondhatjátok még, hogy király?



Ha félsz az ellenségtől, az erőd fogy,
Erőd fogytán ellenséged erősül,
S így magad ellen harcol balgaságod.
Félj és elbuksz: rosszabb harcban sem érhet,
De harcban halva, győzöl a halálon,
Míg gyáván nem menekszel semmi áron.


Richárd király meg én, ha összecsapnánk,
Nem kisebb robaj lenne, úgy hiszem,
Mint tűz és víz ha dörgőn összecsattan
S az ég borús orcáját felhasítja.
Hadd legyen a düh az övé, míg én a földre
Öntöm vizem, a földre, nem reá.



Lám, maga jön Richárd király: akár
A haragtól vöröslő nap bukik fel
Kelet égő kapúiban, ha látja,
Hogy írigy felhők gyűlnek már dicsét
Homályba vonni s foltot ejteni
Nyugati útjának fényes nyomára.



… minden lépte, melyet földemen tesz,
Veszélyes pártütés s a háború
Véres bíborpecsétjét tépi fel.
S mielőtt békét lelne koronámban,
Tízezer levágott koponya lesz
Anglia lágy arcán rémes virág,
Kislány-szelíd békéjének színét
Skarlát haragra lobbantva s mezőit
Angol vér harmatával hintve be.



Ó, lennék legalább oly nagy, miként
Fájdalmam



Lábam nem tarthat mértéket gyönyörben,
Míg szívem fájdalma mértéktelen.
Ne táncot hát, lányok, valami mást.



Menj, kösd fel a csüngő barackokat,
Mik, mint komisz gyerekek, terhelik
Tékozló súlyaikkal apjukat:
A megdőlt ágakat támaszd alá.
Indulj csak hóhérként lemetszeni
A túlburjánzó hajtások fejét,
Mik kis közösségünkben nagyra látnak,
Az államban mind egyenlő legyen.
Magam én addig kigyomlálom az
Ártalmas gazt, mely jótékony virágok
Nedvét elszívja haszontalanul.



Mi, ha úgy adódik,
Megmetsszük itt a fák kérgét, nehogy
A vérben, nedvben túlcsorduló erő
Gőgjében szétroncsolja önmagát.



Jaj, miért küldettem egy király elé,
Míg fel nem adtam még királyi lelkem,
Az uralkodót? Nem tanultam én még
Térdelni, hajbókolni, hízelegni.
Adjatok búmnak időt, míg kioktat
A lemondásra. Még emlékszem itt
E férfiak kegyére: vagy nem volt enyém mind?



Országom s dicsőségem rád szakadhat,
De királya maradok bánatomnak.




Az én gondom, hogy gondom sose lesz,
Tiéd, hogy gondra új gondot szerezz;
Engem a gond átadva sem hagy el,
A koronával jár – s itt vesztegel.
Nem vagyok urad, dölyfös, durva ember,
Sem senki másé, nincs nevem, címem,
Nem, még nevem se a bölcsőbe kaptam,
Csak úgy bitorlom; ó, mily iszonyú nap,
Hogy annyi telet nyűttem el vele
S most azt se tudjam, mily néven neveznek!
Ó, volnék csúfolt hóember- király,
Hogy Bolingbroke tüzes napja alatt
Úgy olvadjak el, cseppről-cseppre itt!
Te jó király, te nagy s mégsem elég nagy,
Ha van még itt szavamnak foganatja,
Hozass elő egy tükröt énnekem,
Hadd mutassa meg, milyen lett ez arc,
Mióta méltósága tönkrement.



Olvasok majd ama valódi könyvben,
Melybe bűneim írvák - önmagamban.

Kísérő jön a tükörrel

Add a tükröt, majd abból olvasok.
Nem mélyebb még a ránc? Annyit csapott
Arcomba mindenféle fájdalom,
S nem vert mélyebb sebet? Hazug tükör,
Mint jósorsomban hízelgőimet,
Most engem csalsz! Ez volt e az az arc,
Mely tízezreket gyűjtött udvaromba
Minden nap? Ez volt az az arc, amelybe,
Akár a napba, káprázott a szem?
Ez az arc takart annyi balgaságot,
Míg Bolingbroke le nem rántotta végül?
Törékeny dicsfény sugárzik ez arcon,
S ez arc is törékeny, mint a dicsőség.

Földhöz vágja a tükröt

Mert itt van, íme, száz szilánkra törve.
Figyeld jól, hallgatag király, e játszmát:
Mily gyorsan törte szét arcom a bánat.




A bánatom belül van mind, igaz,
S e külső siralom csak puszta árnya
A láthatatlan kínnak, mely belül
A gyötrött lelket csendben fojtogatja.
A lényeg ez. Fogadd hálám, király,
Hogy oly nagylelkű vagy, nemcsak okát
Adod kínomnak, de meg is tanítsz,
Hogyan jajongjak érte.



A sebzett oroszlán is nyújtja karmát,
Ha mást nem, hát a földet tépve vad
Dühében és te rémült kisdiákként
Szót fogadsz, térden csókolod a pálcát,
S korcs alázattal várod a verést,
Ki oroszlán vagy, dúvadak királya?



Az idő nem sokat vénül belé,
És undok bűnöd rothadt kelevénye
Megérve felfakad;



Egyért sírván, egy könnye hull kettőnek.
Sírj vélem ott, én itt sírok veled,
Jobb távol, ha már együtt nem lehet.
Sóhajon mérd utad, én meg nyögésen.

Én egy lépésre kétszer szenvedek,
Kurtább utam így hosszabbítva meg.
Jöjj, kínunkkal gyorsan váltsunk jegyet,
Túl soká leszünk úgyis hitvesek.
Egy csók az ajkra s nincs tovább, elég.
Így vedd a szívem, én meg a tiéd.




Te kristálytiszta, szép ezüstpatak,
Amelynek árja mocskos medreken
Zuhogva át, önnön szennyébe fúlt!



RICHÁRD:
Azon gondolkodom, hogy vessem össze
A világgal e börtönt, mely lakásom,
De mert a világ élőkkel tele,
Itt meg egy lélek sincs rajtam kívül,
Sehogy se megy. De majd kitalálom.
Elmémet teszem lelkem asszonyává,
S lelkem apává, hogy a kettejüktől
Születő eszmék termő nemzedéke
Népesítse be majd e kis világot.
Mert nem nyughat az eszme. Még a jobb is,
Az Istentől való is csupa kétség
S az ige ellenébe új igét vet,
Mint teszem azt, hogy:
„Küldjétek hozzám a kisdedeket”,
És aztán így folytatva: „Könnyebb
A tevének átbújni a tű fokán…”
Becsvágyó eszmék képtelen csodákra
Sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló
Körmömmel utat vájni e kemény
Világon, börtönöm gránit-falán,
S mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak.
A belenyugvás, az meg azzal áltat,
Hogy nem első vagyok, s nem is utolsó,
Akit így sújt a sors; akár a bárgyú,
Kit kalodában ülvén az vígasztal,
Hogy ültek s ülnek ott még mások is,
S e gondolatban enyhületre lel,
Azokra tolva át balsorsa terhét,
Kik ő előtte tűrték ugyanazt.
Így játszom több alakot egy személyben,
S egyik se nyughat. Majd király vagyok,
És azt kívánom, bár koldus lehetnék,
S az is lettem: mire a kínos ínség
Azt súgja, mégis csak jobb volt királynak,
S király vagyok megint; de erre lassan
Úgy rémlik, Bolingbroke letett a trónról,
S már semmi vagyok; de bármi lennék,
Se én, se más, ki ember, nem találhat
Megnyugvást semmiben, míg be nem éri

Zene

Azzal, hogy semmi sem. Mi az, zene?
Hé, ütemet! Mily keserű az édes
Zene, ha nincs benne mérték és ütem!
Ilyen az életünk zenéje is.
Én most itt vájt füllel felhorkanok,
Amiért egy bomlott húr üteme sántít,
De országom s korom összhangzatában
A tört ütemre nem figyelt fülem.
Időm elvertem én, most ő ver engem.
Eszméim percek, melyek nyögve szegzik
Szemem külső lapjára számukat,
Míg ujjam mutatóként vándorol
Feléjük, könnyeim letörleni.
Most, uram, minden óra, mely elüt,
Hangos sóhajjal kondul el szívem
Harangján: sóhaj, könny s nyögés mutat
Időt, percet, órát s az én időm
Csak Bolingbroke vad gyönyörébe száguld,
Míg én, bolond kakukkja, itt verem.
Megőrjít e zene! hallgasson el!
Bár sok őrültet, mondják, észre térít,
Én azt hiszem, józant is megveszejt.
S mégis áldott legyen, ki hozta ezt!
Mert szeretet jele, és az Richárdnak
Ritka gyöngy e gyűlölködő világban.

Lovász jön.



Lovam, bocsáss meg! Mért rád haragudjak?
Te arra vagy teremtve, hogy az ember
Terhét hordozd ; én nem lónak születtem,
Mégis terhet nyögök, mint szamár,
Tajtékban, vérben Bolingbroke alatt!



Ki mérget szed, nem kedveli a mérget,
Se téged én: bár halálát kívántam,
Szerettem őt és gyilkosát utálom.
Jutalmad kínzó bűntudat legyen,
Ne hálaszóm, se királyi kegyem:
Káinként bújj az éj leple alatt,
S ne merj mutatkozni, ha süt a nap.
Bánom, urak, a lelkem fájdalom,
Hogy vér kísér magasba utamon.




























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése