A felsült szerelmesek
Fordította:Gáspár Endre és Faludy György



A hír, melyet míg él, mindenki hajszol,
Sírunkon ércbe vésve élni fog,
A csúf halálból csúfot űzve, ha
Kifogva a falánk, őrlő időn,
Olyan dicsőséget szerzünk magunknak,
Melyen kicsorbul a halál kaszája
S egész öröklét lesz tulajdonunk.



Dúskál a szellem, senyved bár a test.
Pocakhoz satnya agy jár; zsíros étel
Hájat nevel, de pörbe száll az ésszel.



Szemed sötétben míg a fényt kereste,
Magát sötétté tette fénye veszte.



…a hollószárnyú mélabú nyomasztó súlya alatt nyögvén…



Ámor nyílvesszeje túlságosan kemény Herkules
buzogányához képest…Párbajra hívni nem hagyja magát,
a lovagiasság szabályaira fittyet hány, szégyene az, hogy
suhancnak mondatik, de dicsősége, hogy férfiakat legyőz.



Lénye szeme várába menekült egészen,
Onnan nézegetett ki egy vágynyi résen,
Szíve mint az agát, melyen te vagy a véset,
Szeméből vésetére büszkén nézett.
Nyelvének fájt, hogy szólni tud csak, nézni
nem,
Mohón szaladt oda, hogy lássa, mit a szem;
Érzéke mind ez egy érzékbe gyűlt,
A szépet nézni, mely minden szépet legyűrt.
Minden érzéket úgy rejtett a szem, az égő,
Mint kristályfoglalatban királyi főn az ékkő;
Kincsét, üveggel elegyítve bőven,
Neked kínálta megvételre elmenőben.



És ily meddő palánták azért állnak előttünk,
Hogy mi, kik érzünk s ízlelünk,
Hálát adjunk mindazért, ami bő gyümölcsét
megosztja velünk,
Mert ahogy nekem nem illenék, hogy hiú
legyek, kérkedő és buta,
úgy folt lenne a tudományon, ha iskolába
jönne ez a suta.



Lehet-e folyton s buzgón könyvet bújni?
Hogy is tudnátok, jó urak, mi szép
A tudomány, ha ezt a bölcsességet
Föl nem fedi egy szép leány szeme?
Hosszas elmélkedés eldugaszolja
Vérünkben a vidor életerőt,
Miként örök járás, szüntelen bolygás
A vándorember szusszát elfogyasztja…
Unott biflázás ráül a velőre,
A magolástól kiszikkad az agy,
S izzadt vetésből nem kél aratás.
De szerelmünk, melyre a nőnem oktat,
Nem egyedül agyvelőnkben lakik:
Eláramlik az elemek sodrában,
Könnyen tör át meg át minden erőn.
Minden erőnek kettőzött erőt ád,
Hatalmassá tesz, és átszellemít.



Fecsegése fonalát jóval hosszabbra sodorja,
mint érvei kötelét…



…az él sokáig,
Ki könnyű szívvel járja a világot.



Ékszert adnak s gúnyt kapnak a bolondok! –
Megállj, Biron, megállj, csak annyit mondok.
A hét végén, adj’ Isten, elveszel,
Szűkölsz, nyögsz, kérsz, bőgsz majd – de
rab nem leszel,
Parancsra vársz, szeszélyemet lesed,
Reám fecsérelsz rímet, szellemet,
Inasként töltesz éjet és napot,
S akkor kacagsz, ha rajtad kacagok.
Így élünk, s mindig meglesz rád a gondom:
Én, mint rossz sorsod; te, mint jó bolondom.



Nincs ifjú hév, mely olya vad tűzzel lángol,
Mint a józan, mikor kirúg a hámból.



Szép telihold, űzd el a felhőt; nézz le
Csillagjaid közül szemem tükrébe.



Halkabban bőgj, mert elvisz a mészáros.



Az a legjobb élc, mely nem sejti, miért jó;
A hév, amely sikert keres, hevében
Elég, s a várt sikert mulasztja éppen;
Könnyedség és zűrzavar derűt szülnek,
S szülésbe halnak bele a nagy művek.



A gyors idő mindent gyors újjal formál,
S így mást siettet, ha maga siet,
S a végső percben épp ott ad tanácsot,
Hol oly sok óra döntést nem hozott;