Ahogy tetszik
Fordította: Szabó Lőrinc



Nos, testvéreim a számkivetésben,
Nem jobb-e, ha megszoktuk, ez az élet,
Mint a festett pompa? Nem biztosabbak
Ezek az erdők, mint az irigy udvar?
Itt nem érzem, csak Ádám büntetését,
A változó időt: a fagy fogát,
A téli szél csúf csikorgásait;
De bárhogy harap és mar, borzadozva
Mosolygok s azt mondom: ez nem hízelgés;
Ezek becsületes tanácsadók,
Éreztetik velem, hogy mi vagyok!
Édes hasznokkal is szolgál a balsors,
Mely, mint a mérges és undok varangy,
Gyönyörű ékszert visel fejében,
S életünknek, melybe közügy be nem tör,
Nyelve a fák, könyve a gyors patak,
Szónoklata a kő, és szíve minden:
Nekem tetszik itt.



Egy meghajszolt, szegény szarvas, melyet
Vadász nyila ért…
Úgy nyöszörgött szegény, hogy bőr-ruhája
Néha szinte repedésig feszült
A sóhajaitól; ártatlan orrán
Keserves könnyek kövér cseppjei
Kergették egymást;



Jó öreg, benned még a régi kor
Hűsége él, mikor a szolga még
Kötelességből izzadt, nem a bérért.
Nem való vagy te a mai világba,
Hol mindenki csak előléptetést vár.
Azért lohol, s mihelyt elérte, rögtön
Lohasztja tüzét; te nem így teszel.
Szegény öreg, korhadt fa, amit ápolsz,
Virágot se tudna már hajtani
Jutalmul sok-sok fáradtságodért.



„ Adj Isten, bolond!” mondtam. „ Ne uram
-szólt-
Ne mondj annak, míg nincsen
jószerencsém”:
S azzal egy órát húzott ki zsebéből,
Megnézte fénytelen szemével és
Nagy bölcsen így szólt: „ Most tíz óra van:
S így láthatjuk, hogyan fut az idő:
Csak egy órával ezelőtt kilnec volt,
Egy órával ezután tizenegy lesz;
S így, óráról órára, egyre érünk,
S így, óráról órára, rothadunk;
S van erről egy mese.” – ahogy a tarka
Bolond így elmélkedett az időről,
Tüdőm kakasa nagyot kukorékolt,
Hogy a bolondok ily nagy szellemek;
S egy óráig szakadatlan nevettem,
Ő pedig mérte. – óh, nemes bolond!
Remek bolond! – éljen a tarka zubbony!



…agyának – amely, mint
Madárlátta kétszersült maradék,
Olyan kiszáradt – a rekeszeit
Bölcs mondások tömik : most azokat
Morzsálja szét. – Óh, bár bolond lehetnék!
Minden becsvágyam a tarka kabát.



Szabadság,
A szél nagy szabadalma: bárkinek
Arcába fújni; így tesz a bolond is:
És az nevessen legjobban, akit
Legjobban feldühítenek. Hogy miért?
Mint a főutca, egyenes a válasz:
Akit megsuhint a bolond esze,
Bolondul teszi, bárhogy fáj a csípés,
Ha nem játssza meg, hogy semmit sem érez:
Különben épp a bolond csápoló
Szeme tárja fel a bölcs balgaságát.
Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem,
Ahogy akarok – kipucolom én
E megfertőzött világ ronda testét,
Csak szedje gyógyszerem türelmesen.



.....Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
se fog, se szem, se íny – tönkremenés!



ROZALINDA.
Kérlek, hány óra van?
ORLANDO.
Azt kellene kérdezned, hányadán van az idő: nincs ebben az erdőben óra.
ROZALINDA.
Akkor hű szerető sincsen ez erdőben: különben ép oly jól jelezné minden perczben egy-egy sohaj, s minden órában egy-egy nyögés az idő lomha lábát, mint akár az óra.
ORLANDO.
És miért nem az idő gyors lábát? Nem lett volna ez ép oly találó?
ROZALINDA.
Semmi mód sem, sir. Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel. Akár meg is mondhatom, kivel andalog az idő, kivel üget az idő, kivel vágtat az idő és végre kivel áll egy helyen.
ORLANDO.
Ugyan kérlek, kivel üget?
ROZALINDA.
Bizony keservesen üget egy fiatal hajadonnal az eljegyzés és a lakodalmi ünnep közti időben: ha csak hét éjszaka esik is közben, az idő járása oly keserves, hogy hét hosszú esztendőnek tetszik.
ORLANDO.
És kivel andalog?
ROZALINDA.
A pappal, a ki nem tud diákul, s a gazdag emberrel, a kinek nincsen köszvénye: mert az egyik könnyen aluszik, mivel nem tud tanulni, és a másik vígan él, mivel nem érez semmi bajt: az egyik mert hijával van a száraz és sorvasztó tanulás terhének, a másik, mert nem ismeri a terhes és keserves sanyaruság súlyát. Ezekkel csak andalog az idő.
ORLANDO.
És kivel vágtat?
ROZALINDA.
A tolvajjal az akasztófára: mert ha olya lassan jár is, hogy csak rakhatja lábát, mégis azt hiszi, hogy korán ér oda.
ORLANDO.
És kivel áll egy helyen?
ROZALINDA.
Az ügyvédekkel szabadságidőben: mert egyik határidőtől a másikig alusznak s nem veszik észre, hogy az idő mozog.



A szerelem tiszta őrület; és hidd meg; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát
és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem
büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános,
hogy maguk az ápolók is szerelmesek.



Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaroncé, mely gőgös; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját bús komolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában utazásaim tapasztalásainak összessége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.