Lear király
Fordította: Vörösmarty Mihály



Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs!
Kik a természet fürge meglopása
Közben hatalmasb alkatot, szilajb
Erőt nyerénk, mint egy egész sereg
Fajankó, kik pállott, fáradt, megunt
Ágyban félálom és ébrenlét között
Fogamzanak.



Az agg kornak ezen tisztelete s rendőrködése felettünk, keserűvé teszi a világot legjobb éveinkben; visszatartja javainkat, míg vénségünk azt többé nem élvezheti. Igen silány és dőre rabságot kezdek találni az elévült zsarnokság nyomában, mely uralkodik, nem mert hatalma van, hanem mert eltűretik.



Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra, és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből volnánk, bolondok az ég akaratjából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a szférák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planétai befolyások iránt, szóval, ami rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék. Csodálatos kibúvási mód a kurafinak bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani.



A bohó agg!
Folyvást szeretné éreztetni súlyát,
Melyet már elvetett. Lelkemre mondom!
Az agg ember gyermekké lesz megint,
Kit majd szigorral, majd hízelgve kell,
Ha csínt tesz, rendbe hozni.



Hárítsuk inkább a bajt, mely remegtet,
Semmint remegjünk az elhárítástól.



Az a sok haszon, amit a halálom
Hozna reád, van oly hatalmas ösztön,
Hogy életemre törj.



Megtört az út és virrasztás; fele
Időt elalszom, más felét elfütyörészem.



a betegség hanyagol
Minden szolgálatot, mire az egészség
Kötelezve van. Mi nem vagyunk mi többé,
Mikor a természet, elnyomatva lévén,
A testtel a lelket tűrni kényszeríti.



makacsnak legjobb mester a baj,
Melyet magának szerzett.
Akaratos ember önkárán okuljon.



Csatában
A bősz elemmel; idézi a vihart,
A földet a tengerbe sújtani,
Vagy örvényző hullámmal a világot
Borítni el, hogy változzék meg arca,
Vagy véget érjen. Tépi fehér haját,
Mit vak dühében fölkap s kerget a szél,
Hogy semmivé tegye. Emberi
Csekély világában megvetni küzd
A zápor és szél visszás harcait.
Ily éjszakán, hol meghúzná magát
A kölykes medve is, s az éhsanyarta
Farkas s oroszlán féltik bőrüket,
Födetlen fejjel száguld s mindenét
A pusztulásnak engedi.



Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar,
Felhő, omoljatok le, míg a tornyot
S a szélvitorlát elsüllyesztitek!
Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek,
Kengyelfutói a tölgyhasgató
Mennykőnek, hamvasszátok el
Ez ősz fejet! Világot rengető
Villám, döngesd laposra e kemény,
Kerek világot! Rombold el a
Természet műhelyét s egyszerre fojts meg
Minden csirát, miből a háladatlan
Ember keletkezik!



Kik az éjet kedvelik,
Nem kedvelnének ilyen éjszakát.
Még a setétség kóbor népe is
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűzáradást, mint ez, ily szörnyű kitörését
A mennydörgésnek s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékezetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.



Eredj be, jó uram.
A puszta éjnek zsarnoksága zordabb,
Mint ember elviselheti.



Te oly nagynak veszed,
Hogy bőrig áztat e vad zivatar,
Ez nálad úgy lehet. De hol nagyobb
Betegség fészkel, ott a kisebb alig
Érezhető. Futnál, ha medve jő:
De ha előtted a tenger dühöng,
Inkább a medve torkának rohansz.
Hol ment a lélek, kényes ott a test.
A förgeteg lelkemben elveszen
Érzékeimtől minden érzetet,
Kivéve azt, mely itt szúr.



Keress magadnak enyhet. Engem a vész
nem hágy eszmélnem oly dologra, mely
Még inkább fájna…
Ó, ti mezetlenek,
Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok,
Az irgalmatlan vész dühében élve,
Mi védi meg födetlen fejetek
S a kiaszott testet szellős rongyotokban
Ily évszak ellen, mint ez? Ó, kevés
Gondom volt eddig erre. Fényűzés!
Vedd ezt a gyógyszert; tedd ki magadat,
S tűrd, amit tűrnek a nyomor fiai,



Az elnyomott természet aluszik.
Talán az alvás írt adhatna még
Feldúlt eszére, mely súlyos beteg lesz,
Ha most nem nyughatik.



Ha főbbjeink is szenvednek velünk,
Kis bajnak látszik, mit mi szenvedünk.
Legtöbbet tűr, ki tűr s szenved maga,
Kit a szabad, víg élet elhagya.
De a lélek megbír bármily sokat,
Ha búban lel osztályos társakat.
Mi könnyen hordom most e kíntehert,
Mely engem sújt, de egy királyt levert:



Jobb így: megvetve lennünk s tudni azt,
Mint megvetetten hallanunk hízelgést.
Ki a szerencse elhányt rongyaként
Legrosszabb állapotját érte el:
Az még remélhet, s nincs mit félnie.
Siralmas változás csak boldogot sújt,
Ínség kacagja azt. Légy üdvözölve,
Te testetlen lég, melyet ölelek!
Ki porba fúttál, a boldogtalan
Szélvészeidtől többé nem remeg.



Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink; mulatkozásból
Ölnek bennünket.



Rossz mesterség, a búnak bohóca lenni,
Gyötörve mást s magunkat.



Íme, kit az ég
Minden csapása sújtott, némileg.
Romlásom által a boldogabb te lettél.
Csak mindig ilyen osztályt, istenek!
Hogy a dúsgazdagok és kéjtől zabáltak,
Kik rendelésid megvetik, s akik
Nem akarnak látni, mert nem érzenek,
Hadd érezzék rögtön hatalmadat.
S így bőkezűleg szétmegy a fölösleg,
S jut és marad mindenkinek.



Amely ág magát
Letépi s önként megszakad tövétől,
Idő előtt elhervad s a halálnak
Lesz áldozatja.



Ha isteneknek látható keze
Nem sújt le rögtön, megtorolni e rút
Bántalmakat, még eljön az idő,
Hogy az emberiség, a tenger szörnyeként,
Egymást emészti fel.



Ördögben a rútság, mely sajátja,
Nem oly borzasztó, mint nőben.



Ha illenék,
Hogy indulatomnak engedjen kezem,
Leszedném csontjaidról húsodat;



gyengéd arcain
Egy-egy nehéz könny pergett el koronkint.
Királynőnek látszott a bú felett,
Mely pártütőleg rajta zsarnokul
Királlyá lenni tört.



A bánat és türelem küzdöttenek,
Melyik fejezze őt ki leghívebben.
Láttál esőt egyszerre és verőfényt?
Mosolya s könyűi még szebb zivatarhoz
Voltak hasonlók. A boldog mosoly,
Mely érett ajkán játszott, tudni sem
Látszék, szemében mily vendégi vannak,
Mik, mintha gyémánt cseppent volna le,
Úgy gyöngyözének el. És végre a bú
Kapóssá lenne, drága kincs gyanánt,
Ha minden archoz oly jól illenék.



A szégyen tiltja őt: hogy szívtelen volt
E lányától áldását megtagadni,
Hogy messze földön minden vak esetnek
Kitette őt, és drága jogait
Az ebszívű lányoknak adta át.
E dolgok lelkét úgy megmérgezék,
Hogy égő szégyen tartóztatja vissza
Cordeliától.



Ti szent csodák, s minden fel nem fedett
Erői a földnek, sarjadjatok fel
Könnyűimen, hogy enyhet és segélyt
Nyújthassatok szegény jó betegemnek! -
Keressétek, míg féktelen dühe
Fel nem dulandja éltét, mely magát
Vezetni nem képes.



Nagy istenek! lemondok a világról
És színetek előtt békével teszem le
Nehéz gyötrelmemet. Ha még tovább
Bírhatnám, s perbe nem szállnék örök
Végzéstekkel, természetem leégett
És utált része elhamvadna úgyis.



A nyomor
Meg van hát fosztva a jótéteménytől,
Halállal véget vetni önmagának?



Hogyan? Megtébolyodtál? Az ember szem nélkül is láthatja, hogyan folyik a világ. Nézz a füleddel: lásd, mint korholja ama bíró az együgyű tolvajt. Köztünk maradjon. Cseréljük fel a helyeiket, s pár, nem pár - melyik a bíró, melyik a tolvaj?



Gaz hajdú, vond el véres jobbodat!
Miért vesszőzöd a ringyót? Saját
Hátadra verj. Leghőbb vágyad, vele
Azt tenni, amiért most megvered.
Uzsorás csenészt akasztat. Rongyokon
Keresztüllátszik a kis vétek is,
Prémes bekecs s palást mindent befed.
Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény
Lándzsája rajta kártétlen törik meg;
Göngyöld rongyokba, s a törpe szalmaszál
Keresztülszúrja. Senki sem bűnös,
Ha mondom, senki! Én segítem őket.
Hidd meg, barátom, akinek hatalmad
Van a vádló száját bezárni. Tégy fel
Szemüveget s mint megrögzött csaló,
Látszódjál látni, mit nem látsz.



Ó, mennyi mélység s mennyi képtelenség!
Az őrületben ész!



Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok
E roppant színpadára feljövünk.



Hozzatok sebészt;
Agyban vagyok megsértve.



Örök, jó istenek
Vegyétek éltem, hogy rossz szellemem
Ne kísértsen meghalni, mielőtt
Tetszéstek volna.



A király megőrült. S még idegzetem
Olyan szilárd, hogy én fenn járhatok
Roppant keservem éber érzetével.
Mért nem vagyok bódult? Úgy bánatomtól
Külön válnának gondolatjaim,
S a fájdalom hiú ábrándozásban
Elvesztené eszméletét.




Tüzes kerékhez köttek, hogy könyűim
Úgy áthevülnek, mint az olvadott érc.



Amily idő jár, olyan az ember is,
A lágyszívűség a kardhoz nem illik.



Az ég igazságos, mert kéjeinkből
Csinál, bennünket ostorozni, eszközt:



Az édes élet - ó, hogy minden órán
Inkább viseljük a haláli kínt,
Mint meghaljunk egyszerre



…a fájdalom
Erőt vőn rajta s életidegei
Ernyedni kezdtek.



Üvöltsetek, ó, üvöltsetek! Ti mind
Kő-emberek vagytok. Ha nyelv- és szemetek
Enyéim volnának, oly zivatart
Indítanék velök, hogy meghasadna
A mennynek boltozatja.



Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen, Nem barátja,
Ki e konok világnak kínpadán
Tovább is nyújtóztatja.



Nehéz idő sújt: itt engedni kell,
És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.