János király
Fordította: Arany János



…én nem megyek veled.
Én bánatom tanítom büszkeségre,
Mert büszke a bú, görnyed akié.
Ide gyűljenek mind hozzám s bánatom
Trónjához a királyok: mert ez a bú
Oly nagy, hogy a tömör földnél egyéb
Nem bírja meg; itt trónol búm velem:
Hajtson főt néki minden fejedelem.



Harc, harc! ne béke! békéd harc nekem.



Vérrel borult
Be a nap: Isten hozzád, szép napom!
Melyikkel tartsak? Mindenik felen
Vagyok; két tábor fogja két kezem,
S dühökben, amint szétrobbannak, engem
Von mindenik fél s kétfelé szakítnak…
Akárki nyer, én vesztek oldalán
Vesztésem biztos, a játék előtt.



A béke zsíros bordáin, nosza,
Hadd lakjék jól az éhes háború.



Nem, nem! Tanács se kell, segély se kell,
Csak ami vég-tanács, igaz segély:
Halál, halál. – Ó, kedves, jó halál,
Te illatos bűz! te ép rothadás;
Kelj örök éjed ágyából, te a
Boldogág réme és gyűlölete!
S én csókkal hintem szörnyű vázodat,
Szem-üregedbe zárom szemgolyóm,
Hordom gyűrűkén házi férgeid,
E légnyílást rút porral betömöm,
S irtózatos dög lészek, mint magad.
Jer, vicsorogj rám: azt hiszem mosolygasz:
S ölellek, mint nőd! Nyomorúk szerelme,
Ó jer, jer!



Én őrült nem vagyok: adná az Isten,
Volnék az, úgy feledném enmagam!
Ó, csak lehetne, mennyi bút felednék!-



Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, jár-kél velem:
Felölti kedves arcát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom



Nem kell ez a rend a fejem körűl!
Midőn az elmém ily zavarban van.



Ha nagy betegség fordulóhoz ért,
Éppen ha jobbra, gyógyulásra fordul,
Tetőzik a láz; búcsúzó gonosz
Éppen a válás pontján leggonoszb.



De hiszen a vas, bár izzó-vörös,
Amíg szememhez ér, felissza könnyem,
S tüzes haragját e szerint maga
Ártatlanságom nedve oltja ki;
Búvában akkor rozsda rágja szét,
Amért tüzes volt, hogy szememnek ártson.



Ó, Istenem! bár a tiédbe csak
Egy szálka, porszem, hajszál volna most,
Vagy bármi, e becses érzéknek árt:
Hogy éreznéd, mi kínos ott az is,
S elszörnyekednél bősz szándékodon.



Szégyen miatt fog égni tetteden;
Sőt, tán szemedbe szikrát is lövell,
És mint az eb, ha harcra mérgelik,
Hozzákap őtet csipkedő urához.



…folt takarván kicsi repedést,
Jobban gyanúba ejti a likat,
Mint maga a lik, a foldás előtt.



Fejedelmek átka szolga környezet,
Mely kész parancsul fogad szeszélyt,
S az élet véres hajlokába tör;
Mely a hatalmas egy szemvillanását
Törvénynek érti, s tudja, mit jelent
Egy ránc e szörnyű felség homlokán,
Holott szeszély tán, inkább, mint parancs.



Kábult vagyok, s út-vesztve bújdosom
E zord világ vészes tüskéi közt…



Ijessz ijesztőt; nézz farkasszemet
A kérkedő iszonnyal…



Hagyd ezt a nedvet oly kisded-szemeknek,
Kik sose látták még dühében az
Órjás világot, a szerencse sem
Játszott velök máshol, mint lakomán,
Hol pezsdül a vér, kedv és tréfaszó.



Most hát csavard fel rémes zászlaid,
Simítsd meg a bősz harc vad szellemét,
Hogy, mint oroszlán, mely kézhez tanult,
Szépen a béke lábához feküdjék,
S ártalmas volta csak látszó legyen.



Nincs é előttem a szörnyű halál?
Nem egy parányi van már életemből,
Mely vérben elfoly, mint viasz-alak,
Idomtalanná olvad tűz előtt?
Miért akarnék csalni,a világon,
Ki már csalásban mit sem nyerhetek?



Késő: az összes vérnek élete
Már veszni indult: s az oly tiszta agy
( Hol, mint gyanítják, a lélek tanyáz)
Üres ábrándok által hírdeti
Halandó léte alkonyát.

Ó, játszi kórság! Túlzott fájdalom,
Végső fokán nem érzi önmagát.
S ha feldulá a külrészt, a halál,
Látatlan elvonul; és most az elmét
Támadja meg; badar káprázatok
Sergével csípi, vérzi azt, melyek
Tolongva, e végső menhely körül
Bomolnak össze. Különös, hogy a
Halál daloljon. Ó! Én vagyok-e
Halvány s alélt hattyú fiókja, ki
Most zengi ön halottas énekét
És az enyészet orgonája mellett
Énekli testét-lelkét nyugalomra.



Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli:
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.