Delacroix: Hamlet és Horatio a temetőben

Az oldalon a Shakespeare összes drámáiból kiszemezgetett idézetek találhatók. E szövegek nagy része nem kontextusfüggő, vagyis azok számára is élvezetes lehet, akik nem olvasták el a drámákat. Jobboldalt ott vannak a címkék, melyeknél -s magán az oldalon is fentről lefelé- a drámák az alábbi sorrendben követik egymást: királydrámák ( János király - VIII. Henrik); vígjátékok ( Tévedések vígjátéka - Vízkereszt ); tragédiák ( Titus Andronicus - Athéni Timon ); színművek ( A velencei kalmár - A vihar )

János király
Fordította: Arany János



…én nem megyek veled.
Én bánatom tanítom büszkeségre,
Mert büszke a bú, görnyed akié.
Ide gyűljenek mind hozzám s bánatom
Trónjához a királyok: mert ez a bú
Oly nagy, hogy a tömör földnél egyéb
Nem bírja meg; itt trónol búm velem:
Hajtson főt néki minden fejedelem.



Harc, harc! ne béke! békéd harc nekem.



Vérrel borult
Be a nap: Isten hozzád, szép napom!
Melyikkel tartsak? Mindenik felen
Vagyok; két tábor fogja két kezem,
S dühökben, amint szétrobbannak, engem
Von mindenik fél s kétfelé szakítnak…
Akárki nyer, én vesztek oldalán
Vesztésem biztos, a játék előtt.



A béke zsíros bordáin, nosza,
Hadd lakjék jól az éhes háború.



Nem, nem! Tanács se kell, segély se kell,
Csak ami vég-tanács, igaz segély:
Halál, halál. – Ó, kedves, jó halál,
Te illatos bűz! te ép rothadás;
Kelj örök éjed ágyából, te a
Boldogág réme és gyűlölete!
S én csókkal hintem szörnyű vázodat,
Szem-üregedbe zárom szemgolyóm,
Hordom gyűrűkén házi férgeid,
E légnyílást rút porral betömöm,
S irtózatos dög lészek, mint magad.
Jer, vicsorogj rám: azt hiszem mosolygasz:
S ölellek, mint nőd! Nyomorúk szerelme,
Ó jer, jer!



Én őrült nem vagyok: adná az Isten,
Volnék az, úgy feledném enmagam!
Ó, csak lehetne, mennyi bút felednék!-



Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, jár-kél velem:
Felölti kedves arcát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom



Nem kell ez a rend a fejem körűl!
Midőn az elmém ily zavarban van.



Ha nagy betegség fordulóhoz ért,
Éppen ha jobbra, gyógyulásra fordul,
Tetőzik a láz; búcsúzó gonosz
Éppen a válás pontján leggonoszb.



De hiszen a vas, bár izzó-vörös,
Amíg szememhez ér, felissza könnyem,
S tüzes haragját e szerint maga
Ártatlanságom nedve oltja ki;
Búvában akkor rozsda rágja szét,
Amért tüzes volt, hogy szememnek ártson.



Ó, Istenem! bár a tiédbe csak
Egy szálka, porszem, hajszál volna most,
Vagy bármi, e becses érzéknek árt:
Hogy éreznéd, mi kínos ott az is,
S elszörnyekednél bősz szándékodon.



Szégyen miatt fog égni tetteden;
Sőt, tán szemedbe szikrát is lövell,
És mint az eb, ha harcra mérgelik,
Hozzákap őtet csipkedő urához.



…folt takarván kicsi repedést,
Jobban gyanúba ejti a likat,
Mint maga a lik, a foldás előtt.



Fejedelmek átka szolga környezet,
Mely kész parancsul fogad szeszélyt,
S az élet véres hajlokába tör;
Mely a hatalmas egy szemvillanását
Törvénynek érti, s tudja, mit jelent
Egy ránc e szörnyű felség homlokán,
Holott szeszély tán, inkább, mint parancs.



Kábult vagyok, s út-vesztve bújdosom
E zord világ vészes tüskéi közt…



Ijessz ijesztőt; nézz farkasszemet
A kérkedő iszonnyal…



Hagyd ezt a nedvet oly kisded-szemeknek,
Kik sose látták még dühében az
Órjás világot, a szerencse sem
Játszott velök máshol, mint lakomán,
Hol pezsdül a vér, kedv és tréfaszó.



Most hát csavard fel rémes zászlaid,
Simítsd meg a bősz harc vad szellemét,
Hogy, mint oroszlán, mely kézhez tanult,
Szépen a béke lábához feküdjék,
S ártalmas volta csak látszó legyen.



Nincs é előttem a szörnyű halál?
Nem egy parányi van már életemből,
Mely vérben elfoly, mint viasz-alak,
Idomtalanná olvad tűz előtt?
Miért akarnék csalni,a világon,
Ki már csalásban mit sem nyerhetek?



Késő: az összes vérnek élete
Már veszni indult: s az oly tiszta agy
( Hol, mint gyanítják, a lélek tanyáz)
Üres ábrándok által hírdeti
Halandó léte alkonyát.

Ó, játszi kórság! Túlzott fájdalom,
Végső fokán nem érzi önmagát.
S ha feldulá a külrészt, a halál,
Látatlan elvonul; és most az elmét
Támadja meg; badar káprázatok
Sergével csípi, vérzi azt, melyek
Tolongva, e végső menhely körül
Bomolnak össze. Különös, hogy a
Halál daloljon. Ó! Én vagyok-e
Halvány s alélt hattyú fiókja, ki
Most zengi ön halottas énekét
És az enyészet orgonája mellett
Énekli testét-lelkét nyugalomra.



Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli:
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.

II. Richárd
Fordította: Somlyó György



Itt csúffá tettek s meghurcoltak engem,
Rágalom mérges gyilka járt szívemben,
S nincs rá más ír, mint annak szíve-vére,
Kiből e méreg fröcskölt.



Legfőbb kincs, uram, a szeplőtlen
Hírnév e földön, s ha az elmarad,
Az ember arany sár, festett anyag,
De gyémántként tündöklik tízszeres
Lakat alatt a szív, amely nemes.



Parancsolni, nem kérni szült anyánk.



Ó, vérem földi alkotója, te,
Kinek bennem megújult szelleme
Kettős erővel sarkall megragadni
Fejem fölött a lengő diadalt,



Bebörtönözted számba nyelvemet,
Hogy fogam s ajkam kettős rácsa közt
Az örökös értetlenség kopár
És lelketlen őrizetére bízd.
Öreg vagyok a dajkának hízelegni
S az iskolapadból már rég kinőttem.



Fogyó-olajú lámpám pisla fénye
Eloszlik már a végtelen éjbe,
Hüvelyknyi gyertyám csonkig ég s a vak
Halál nem hagyja látni fiamat.



Keservvel napjaim kurtíthatod,
De hozzá nem tehetsz egy holnapot.
Nógathatod az idő vad ekéjét,
De el nem simíthatod egy redőjét,
Egy szavad elég s életem kihamvad,
De holtan, föl nem kelt egész hatalmad.



Szép hölgy minden virág s a lépted is
Mind csupa édes, táncos mozdulat,
Mert a makacs kín enged ott, ahol
Gúny állja útját s megvető mosoly.



Soká nem tarthat tomboló heve,
Mert túl mohó tűz magát falja fel,
Tartós a halk eső, elzúg a zápor;
Korán ostorozott ló korán kidől;
A torkosnak torkán akad az étel
S a hiuság, e mohó keselyű,
Zsákmánya fogytán önmagába tép.



Bánat fogott böjtre régóta már,
S a böjtön, mondd, nem lankad-é az ember?
Virrasztottam, míg szunnyadt Anglia,
Az is lankasztó ám, virrasztani.
Mi más apának éltető öröm,
Nekem az is böjt: fiam élete.
Igy lankasztasz te böjtön tartva egyre,
A lankadt sírba lankadtan dölök hát,
Férges odvának csontom adva csak.



Kín a halál, de a kínt is lezárja.



Szívem csordul, de inkább megszakad,
Semhogy fecsegve könnyítsen magán.



A bú tárgyának mindig száz az árnya
S mindegyik annak tűnik, bár nem az;
Mert a keserv könnybe-vakult szeme
Egy dolgot sok piciny részletre bont;
Mint távlat-kép, mely szemből nézve csak
Merő zavar, de messziről azonnal alakot ölt


Akárhogy is, más lenni nem tudok,
Mint szomorú, oly mélyen szomorú,
Hogy bár nem is találok okokat,
E súlyos semmitől szivem megszakad.



… a képzelgés előbb
Kínban fogan, nem úgy az én kínom.
Mert azt csak a semmi nemzette, vagy
Valami tán e semmit, mely gyötör,
Bár még csak ezután lesz majd enyém.
Az ittlévőt pedig nem ismerem,
S mert nincs neve, meg se nevezhetem.



ime,
Lelkem kihordta végre torzszülöttjét,
S én, még ziháló, újdönsült anya,
Csak kínra kínt és jajra jajt szülök.



S miért ne
Essek kétségbe s legyek ellensége
A korcs reménynek, a hízelkedőnek
S élősdinek, mely a halált elűzi,
Ki csendesen kioldná életünket,
Ha nem kötné végsőkig remény.



Vidékünkön minden babérfa hervad,
S a csillagokat meteor riasztja,
A sápadt hold vérben tekint a földre
S nagy vészről suttognak a vézna jósok.



Te vészjósló rokon! tán nem tudod, hogy
Mikor fürkész szemét az ég a föld
Másik felére rejtve, ott világít,
Tora van itt tolvajnak és zsiványnak,
S minden gaztett előtt szabad az út,
De ha a földteke alsó feléről
Kigyújtja újra kelet fenyveit,
A bűn minden zugába fényt hajítva,
Akkor csalás, gyilkosság, csalás, sanda vétek
Válláról elvesztvén az éj palástját,
Sápadt-pucéran és reszketve áll?



Mindegy, hogy merre. Szót se már vigaszról,
Csak hantról, férgekről és síriratról.
A por legyen papírunk s könnyel írjunk
A föld roppant keblére bánatot.
Jöjjenek tanuk s végrendelkezünk,
Vagy mégse, mert mit hagyhatunk örökbe,
Földnek elígért testünkön kívül?
Országunk s életünk mind Bolingbroke-é,
S már semmi sem miénk, csak a halál,
S az a kicsiny kis málló, puszta rög,
Amely még összetartja csontjainkat.
Az Istenért, üljünk a földre s mondjunk
Bukott királyokról borús meséket:
Volt, ki lemondott s volt, akit legyőztek,
Kit áldozatai lidérce kínzott,
Kit hitvese álmában mérgezett meg,
De mind megölve: mert a koronában,
A királyok halandó homlokán
Halál tart udvart s udvari bohóc ül,
Ki hatalmát és pompáját gunyolva
Egy röpke jelenésre engedi,
Hadd trónoljon, hadd játsszék nagyurasdit,
Még végül hiún elhiszi magáról,
Hogy e rossz hús, mely életünk fala,
Áttörhetetlen ércből van, hogy aztán
Ő jöjjön s egy szálkával átszakítsa
E várfalat – s jóéjszakát, király!
Elég, mit álltok itt levett föveggel?
Ne űzzön gúnyt husból-vérből tovább
A forma, pompa, cifra hódolat,
Hisz nem más az, csak merő félreértés:
Kenyérrel élek, mint ti, éhezem,
Magam vagyok, kinlódom, ó, hogy is
Mondhatjátok még, hogy király?



Ha félsz az ellenségtől, az erőd fogy,
Erőd fogytán ellenséged erősül,
S így magad ellen harcol balgaságod.
Félj és elbuksz: rosszabb harcban sem érhet,
De harcban halva, győzöl a halálon,
Míg gyáván nem menekszel semmi áron.


Richárd király meg én, ha összecsapnánk,
Nem kisebb robaj lenne, úgy hiszem,
Mint tűz és víz ha dörgőn összecsattan
S az ég borús orcáját felhasítja.
Hadd legyen a düh az övé, míg én a földre
Öntöm vizem, a földre, nem reá.



Lám, maga jön Richárd király: akár
A haragtól vöröslő nap bukik fel
Kelet égő kapúiban, ha látja,
Hogy írigy felhők gyűlnek már dicsét
Homályba vonni s foltot ejteni
Nyugati útjának fényes nyomára.



… minden lépte, melyet földemen tesz,
Veszélyes pártütés s a háború
Véres bíborpecsétjét tépi fel.
S mielőtt békét lelne koronámban,
Tízezer levágott koponya lesz
Anglia lágy arcán rémes virág,
Kislány-szelíd békéjének színét
Skarlát haragra lobbantva s mezőit
Angol vér harmatával hintve be.



Ó, lennék legalább oly nagy, miként
Fájdalmam



Lábam nem tarthat mértéket gyönyörben,
Míg szívem fájdalma mértéktelen.
Ne táncot hát, lányok, valami mást.



Menj, kösd fel a csüngő barackokat,
Mik, mint komisz gyerekek, terhelik
Tékozló súlyaikkal apjukat:
A megdőlt ágakat támaszd alá.
Indulj csak hóhérként lemetszeni
A túlburjánzó hajtások fejét,
Mik kis közösségünkben nagyra látnak,
Az államban mind egyenlő legyen.
Magam én addig kigyomlálom az
Ártalmas gazt, mely jótékony virágok
Nedvét elszívja haszontalanul.



Mi, ha úgy adódik,
Megmetsszük itt a fák kérgét, nehogy
A vérben, nedvben túlcsorduló erő
Gőgjében szétroncsolja önmagát.



Jaj, miért küldettem egy király elé,
Míg fel nem adtam még királyi lelkem,
Az uralkodót? Nem tanultam én még
Térdelni, hajbókolni, hízelegni.
Adjatok búmnak időt, míg kioktat
A lemondásra. Még emlékszem itt
E férfiak kegyére: vagy nem volt enyém mind?



Országom s dicsőségem rád szakadhat,
De királya maradok bánatomnak.




Az én gondom, hogy gondom sose lesz,
Tiéd, hogy gondra új gondot szerezz;
Engem a gond átadva sem hagy el,
A koronával jár – s itt vesztegel.
Nem vagyok urad, dölyfös, durva ember,
Sem senki másé, nincs nevem, címem,
Nem, még nevem se a bölcsőbe kaptam,
Csak úgy bitorlom; ó, mily iszonyú nap,
Hogy annyi telet nyűttem el vele
S most azt se tudjam, mily néven neveznek!
Ó, volnék csúfolt hóember- király,
Hogy Bolingbroke tüzes napja alatt
Úgy olvadjak el, cseppről-cseppre itt!
Te jó király, te nagy s mégsem elég nagy,
Ha van még itt szavamnak foganatja,
Hozass elő egy tükröt énnekem,
Hadd mutassa meg, milyen lett ez arc,
Mióta méltósága tönkrement.



Olvasok majd ama valódi könyvben,
Melybe bűneim írvák - önmagamban.

Kísérő jön a tükörrel

Add a tükröt, majd abból olvasok.
Nem mélyebb még a ránc? Annyit csapott
Arcomba mindenféle fájdalom,
S nem vert mélyebb sebet? Hazug tükör,
Mint jósorsomban hízelgőimet,
Most engem csalsz! Ez volt e az az arc,
Mely tízezreket gyűjtött udvaromba
Minden nap? Ez volt az az arc, amelybe,
Akár a napba, káprázott a szem?
Ez az arc takart annyi balgaságot,
Míg Bolingbroke le nem rántotta végül?
Törékeny dicsfény sugárzik ez arcon,
S ez arc is törékeny, mint a dicsőség.

Földhöz vágja a tükröt

Mert itt van, íme, száz szilánkra törve.
Figyeld jól, hallgatag király, e játszmát:
Mily gyorsan törte szét arcom a bánat.




A bánatom belül van mind, igaz,
S e külső siralom csak puszta árnya
A láthatatlan kínnak, mely belül
A gyötrött lelket csendben fojtogatja.
A lényeg ez. Fogadd hálám, király,
Hogy oly nagylelkű vagy, nemcsak okát
Adod kínomnak, de meg is tanítsz,
Hogyan jajongjak érte.



A sebzett oroszlán is nyújtja karmát,
Ha mást nem, hát a földet tépve vad
Dühében és te rémült kisdiákként
Szót fogadsz, térden csókolod a pálcát,
S korcs alázattal várod a verést,
Ki oroszlán vagy, dúvadak királya?



Az idő nem sokat vénül belé,
És undok bűnöd rothadt kelevénye
Megérve felfakad;



Egyért sírván, egy könnye hull kettőnek.
Sírj vélem ott, én itt sírok veled,
Jobb távol, ha már együtt nem lehet.
Sóhajon mérd utad, én meg nyögésen.

Én egy lépésre kétszer szenvedek,
Kurtább utam így hosszabbítva meg.
Jöjj, kínunkkal gyorsan váltsunk jegyet,
Túl soká leszünk úgyis hitvesek.
Egy csók az ajkra s nincs tovább, elég.
Így vedd a szívem, én meg a tiéd.




Te kristálytiszta, szép ezüstpatak,
Amelynek árja mocskos medreken
Zuhogva át, önnön szennyébe fúlt!



RICHÁRD:
Azon gondolkodom, hogy vessem össze
A világgal e börtönt, mely lakásom,
De mert a világ élőkkel tele,
Itt meg egy lélek sincs rajtam kívül,
Sehogy se megy. De majd kitalálom.
Elmémet teszem lelkem asszonyává,
S lelkem apává, hogy a kettejüktől
Születő eszmék termő nemzedéke
Népesítse be majd e kis világot.
Mert nem nyughat az eszme. Még a jobb is,
Az Istentől való is csupa kétség
S az ige ellenébe új igét vet,
Mint teszem azt, hogy:
„Küldjétek hozzám a kisdedeket”,
És aztán így folytatva: „Könnyebb
A tevének átbújni a tű fokán…”
Becsvágyó eszmék képtelen csodákra
Sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló
Körmömmel utat vájni e kemény
Világon, börtönöm gránit-falán,
S mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak.
A belenyugvás, az meg azzal áltat,
Hogy nem első vagyok, s nem is utolsó,
Akit így sújt a sors; akár a bárgyú,
Kit kalodában ülvén az vígasztal,
Hogy ültek s ülnek ott még mások is,
S e gondolatban enyhületre lel,
Azokra tolva át balsorsa terhét,
Kik ő előtte tűrték ugyanazt.
Így játszom több alakot egy személyben,
S egyik se nyughat. Majd király vagyok,
És azt kívánom, bár koldus lehetnék,
S az is lettem: mire a kínos ínség
Azt súgja, mégis csak jobb volt királynak,
S király vagyok megint; de erre lassan
Úgy rémlik, Bolingbroke letett a trónról,
S már semmi vagyok; de bármi lennék,
Se én, se más, ki ember, nem találhat
Megnyugvást semmiben, míg be nem éri

Zene

Azzal, hogy semmi sem. Mi az, zene?
Hé, ütemet! Mily keserű az édes
Zene, ha nincs benne mérték és ütem!
Ilyen az életünk zenéje is.
Én most itt vájt füllel felhorkanok,
Amiért egy bomlott húr üteme sántít,
De országom s korom összhangzatában
A tört ütemre nem figyelt fülem.
Időm elvertem én, most ő ver engem.
Eszméim percek, melyek nyögve szegzik
Szemem külső lapjára számukat,
Míg ujjam mutatóként vándorol
Feléjük, könnyeim letörleni.
Most, uram, minden óra, mely elüt,
Hangos sóhajjal kondul el szívem
Harangján: sóhaj, könny s nyögés mutat
Időt, percet, órát s az én időm
Csak Bolingbroke vad gyönyörébe száguld,
Míg én, bolond kakukkja, itt verem.
Megőrjít e zene! hallgasson el!
Bár sok őrültet, mondják, észre térít,
Én azt hiszem, józant is megveszejt.
S mégis áldott legyen, ki hozta ezt!
Mert szeretet jele, és az Richárdnak
Ritka gyöngy e gyűlölködő világban.

Lovász jön.



Lovam, bocsáss meg! Mért rád haragudjak?
Te arra vagy teremtve, hogy az ember
Terhét hordozd ; én nem lónak születtem,
Mégis terhet nyögök, mint szamár,
Tajtékban, vérben Bolingbroke alatt!



Ki mérget szed, nem kedveli a mérget,
Se téged én: bár halálát kívántam,
Szerettem őt és gyilkosát utálom.
Jutalmad kínzó bűntudat legyen,
Ne hálaszóm, se királyi kegyem:
Káinként bújj az éj leple alatt,
S ne merj mutatkozni, ha süt a nap.
Bánom, urak, a lelkem fájdalom,
Hogy vér kísér magasba utamon.

IV. Henrik
Fordította: Vas István


I. Rész



Így megrázva, ily sápadtan a gondtól,
Még a meghajszolt békéért epedve,
Már gyorsan tört hangokat lihegünk
A messze parton tervelt csatákról.
E föld szomjas nyílása már ne fesse
Fiainak vérével tikkadt ajkát;
Mezeit többé ne hasítsa harc
S vasalt paták vágtája ne tiporja
Virágait; e kigyulladt szemek,
A viharzó menny egytermészetű
S egy anyagból gyúrt meteorjai
Nemrég belső lökéstől csaptak össze
A polgár-mészárlás vad rohamában,
De most majd páros, tetszetős sorokban
Egy úton mennek, nem fordulva már
Barátaik, vérrokonaik ellen:
Nem vágja már meg a háború éle
Gazdáját, mi, Krisztus katonái,
Magunkra vettük a kereszt jelét,
És messze, Krisztus sírjához ezért kell
Vezetnünk majd angol vitézeket,
Akiknek karja már az anyaméhben
Formálódott, hogy a pogányt elűzze
A Szentföldről, hol áldott lába járt –
Tizennégy századév előtt szegezték
Mi javunkra a keserű keresztre.



Ismerem mindet s még segítem is
E léhaságuk kötetlen kedélyét.
Utánozom csak ebben a napot:
Eltűri, hogy ragályos fellegek
A világtól szépségét eltakarják,
De majd ha egyszer önmaga lesz újra,
Mert nélkülözték, jobban megcsodálják,
Hogy áttörte a rothadt párakört,
Melyről úgy látszott, mintha fojtogatná…
...S mint tündöklő fém sötét alapon,
Erényem, mely hibámat túlragyogja,
Értékesebb lesz és szemre vonzóbb,
Mint ha ilyen foncsor ki nem emelné.



Az én vérem túl mérsékelt-hideg,
Hogy méltatlanságotok felkavarja.
Ezt felismertétek, azért tapostok
Türelmemen; de biztos, hogy ezentúl
Majd önmagam leszek, hatalmasabb,
És félelmesebb, mint természetem,
Mely sima olaj, zsenge, lágy pihe.
Nem kaptam meg a tisztelet adóját –
Azt csak a gőgnek fizeti a gőg.



Én most egy titkos könyvet felnyitok
S gyors felfogású dühötök fülébe
Vészes és mély tartalmat olvasok,
Mely éppolyan veszélyes és kalandos,
Mint átkelni a dörgő ár fölött
Egy ingó dárdán lépve híd gyanánt.



Megfúlunk vagy úszunk.
Küldj csak veszélyt kelettől nyugatig,
S dicsőséget északról dél felé,
S birkózzanak: jobban buzog a vér,
Ha oroszlánt, mint ha nyulat vadászik.



S a lelked úgy elmerült háborúba
És álmaidban úgy felizgatott,
Hogy verejték font gyöngyöt homlokodra,
Mint buborékot felkavart folyón;



…ifjúkoromban nem egy csinos
Angol dalocskát hárfára szereztem,
És így adtam díszt a nyelvnek.



Értem csókodat, te is az enyémet,
S ez aztán érzelmes vitatkozás



Jöjjenek csak:
Mint áldozatok jönnek díszeikben,
S a füstölgő harc lángszemű szüzének
Véresen s forrón áldozzuk fel őket:
A vértezett Mars oltárán hadd üljön
Füléig vérben. Lángolok, ha hallom,
Hogy ilyen közel van e gazdag préda,
S még nem a miénk. Gyertek, a lovamat,
Hogy mint a mennykő, engem úgy vigyen
Éppen a walesi herceg szíve ellen:
Harryra Harry, mén a ménre száguld,
S csak úgy pihen, ha egyikük aláhullt.



A béke könnyű öltönye helyett
Nehéz, kemény páncélt kényszerítettél
Vén tagjainkra. Nem jól van ez így,
Ugye, uram? Nos, megoldjátok e
A rettegett háború görcs-csomóját,
S mozogtok újra engedelmes pályán,
Szokott, természetes-szép fényetekkel,
S nem többé mint gőzölgő meteor,
A rémület csodája és csapások,
Jele a meg nem született időnek?



Urak! Rövid az élet s kurtaságát
Aljasan tölteni túl hosszú volna,
Ha óramutatón lebeg az élet
S egy óra elteltével véget ér.
Ha élünk, királyokon taposunk majd,
S ha meghalunk, hát hercegekkel együtt!
A fegyverek is tiszták, hogyha tiszta
A szándékunk, amely fegyvert ragadt.



A gondolat az élet rabja csak,
Az élet pedig az idő bohóca,
S az idő, amely a világ tanúja,
Megáll majd. Ó! tudnék jósolni most,
De a halál földes, hideg keze
Van nyelvemen.



Becsvágy, mennyire összezsugorodtál!
Mikor még lélek lakozott e testben,
Túl szűk korlát volt néki egy királyság,
De most két lépés hitvány föld elég
Tere.


II. rész



Vad idő ez: a gyűlölet, akár
Túltáplált ló, elszabadult s rohan
Őrülten s mindent letipor.



A méreg gyógyszer is. E híreid,
Ha jól volnék, megbetegítenének,
De mert beteg vagyok, gyógyítanak:
S mint nyomorult, bár láztól gyönge tagja
Béna horogként csüng alá az élet
Terhétől, tűzként tör ki a rohamban
Az őr karjából – bútól gyönge testem,
Most bútól tombol és háromszoros lesz
Ereje…
A vad ár
Szabaduljon el! Haljon meg a rend!
S a világ ne legyen már színpada
A gyűlölet unalmas színművének,
Hanem az ősi Káin szelleme
Szálljon belénk…



…reménybe burkolódzott,
Segély-ígéret legét szívta be,
S egy nagy sereggel áltatta magát,
Mely kisebb lett, mint legkisebb reménye,
És így őrültekhez illő hatalmas
Képzelettel vezette seregét
A halálba, a mély, vak pusztulásba.



Így bolondozunk az idővel, és a bölcsek szellemei
közben a felhőkön ülnek és nevetnek rajtunk.



…mennem kell most a veszély elé,
Vagy megtalál másutt, hiányosabban
Felfegyverkezve.



…szégyellem magamat,
Hogy így herdálom a becses időt.
Míg zűrzavar vihara, mint a déli
Feketefelhős szél, oldódni kezd,
S védtelen, csupasz fejünkre csöpög.
Kardot, köpenyt!



Ó, álmos isten! Mért a koldus undok
Ágyán fekszel, s a király heverőjét
Miért teszed őrházzá, vészharanggá?
Szédítő árbocon pecsételed
A hajós szemét s ringatod agyát
A durva, féktelen víz bölcsejében,
Míg a szelek rohannak és nyakon
Csípik a féktelen hullámokat
S szörny-fejüket csavarva süketítő
Dörejjel síkos felhőkbe akasztják,
Hogy a zajra a halál is felébred?
Ó, pártos álom! Pihenést tudsz adni
A vizes tengerésznek e vad órán,
S hiába vár a legnyugodtabb éjben
Csábító kellékekkel a király?
Aludjatok, hát, ó, boldog szegények!
A koronás fej fekhelye keményebb!



Ó, Isten! Ha olvashatnók a végzet
Könyvét s látnók az idők forradalmát
Hegyet gyalulni, és a kontinens
Megúnva biztonságát, hogyan olvad
A tengerbe, s máskor az óceán
Partöve túl tág Neptun derekának,
Hogyan játszik a sors, s a változás
Hogy tölti meg a forgás serlegét
Más-más itallal! Ó, a boldog ifjú,
Ha így meglátná pályáját, s milyen
Veszélyeken és kínokon megy át majd –
Becsukná könyvét és meghalna helyben.



Eljön az idő, hogy a bűn megérik
És rothadásban tör ki.



A történet mindenki életében
Az elmúlt időt alakítja újra.
Ezt megfigyelve megjósolhatod
Körülbelül a dolgok fő irányát,
Mely még nincs is, de már csíráiban
És gyönge kezdetében zárva él.
Ilyesmiből lesz az idő gyümölcse.



Ha e lázadás magához
Illően, aljas, undok tömegekben,
Vérszomjas ifjak alatt, dührohamban,
Kamaszok, s koldusok kíséretében,
Ha az átkos felforgatás igaz
S eredeti színében tűnne föl –
Tisztelendő atyám, te, és ti, lordok,
Nem lennétek itt, hogy erényetekbe
Öltöztessétek a véres és aljas
Fölkelés csúf testét.



A felkavart idő nyilvánvalóan
Kényszerített e szörny-formába, hogy
Biztonságunkat megvédjük.



Szeszélyes, mint a tél, s oly hirtelen,
Mint jeges szél zúgása virradatkor.
Ezért indulatát meg kell figyelni:
Szidd a hibáit – de csak tisztelettel –
Ha látod, hogy vígságra hajtja vére,
De ha sötét, térj ki előle, míg
Szenvedélye, mint cet a szárazon,
Szétmarcangolja önmagát.



A legjobb föld hajt legdúsabb gyomot,
S rajta, ifjúkorom tükrén, egészen
Elburjánzott: ezért a bánatom
Halálom óráján is átnyúlik:
Vért sír szívem, mikor képzeletem
Formálja a zavaros napokat
S a rothadt kort, amellyel szembenéztek,
Ha én majd alszom már az őseimnél.
Ha nem fékezik szilaj tombolását,
Ha forró vére s dühe ad tanácsot,
Ha laza erkölcse eszközre lel –
Milyen vad szárnyon száll majd szenvedélye
Fenyegető veszély s bukás felé!



Nem, nem bírja sokáig ezt a kínt:
Lelkének szüntelen munkája, gondja
Úgy megrongálta már védő falát,
Hogy élete kinéz s kitörni készül.



Mért hever párnáján a korona,
Mely hálótársnak oly nyugtalanító?
Ó, te aranygond, fénylő zaklatás,
Te kitárod az álom kapuját
Sok éber éjnek. S most ezzel aludni!
De nem olyan mélyen, sem édesen, mint
Ki durva darócot borít magára
És az éjszakát áthorkolja. Felség!
Ha viselőd fejére súlyosúlsz,
Úgy ülsz, mint gazdag vért a dél hevében,
Mely éget, amíg véd.



Milyen hirtelen tör ki lázadásba
A természet, ha tárgya az arany!



Ó, bolond ifjúság!
A nagyságot keresed, mely lenyom majd.



Vadonná válsz megint, és őslakóid,
A farkasok benépesítenek.



Nem ismerlek, vénember, mit kívánsz?
Milyen rosszul áll ősz haj a bohócnak!
Egy ilyen emberről álmodtam egyszer,
Ilyen puffadt, vén és garázda volt,
De ébren már megvetem álmomat.

V. Henrik
Fordította: Németh László



Ha védekezni kell, az ellenséget
Jó látszatánál súlyosabbra mérni:
A védelemnek mérve így kitellik,
Míg a silány, fukar terv, mint a koldus,
Kabátot ront, hogy kis kelmét kíméljen.



…gyáva eb
Akkor csahol leginkább, mikor az, mit
Üldözni látszik, messze fut előtte.



Önszeretet bűnnek nem oly silány, mint
Önelhagyás.



Békeidőben semmi úgy nem illik
A férfihoz, mint csend, s szerény alázat.
De ha a harc orkánja fú fülünkbe
Tigrist utánozz cselekvésiben,
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl; álcázd
Bősz dühvel a szelíd természetet,
Szörnyű tekintetet adjál a szemnek;
Lessen ki érc ágyú gyanánt a fej
Kapu likán s boltozza a szemöldök
Olyan félelmesen, mint szikla csügg le,
Rongyolt, mit vad pusztító óceán mos,
Erkélyként háborgó töve fölé.
Szorítsd fogad, cimpád feszítsd ki tágra,
Fogjad lélegzeted, s hajtsd magasukba
Erőidet!



Az irgalom kapui csukva lesznek
S a vért szagolt katona – nyers keményen –
Véres kezével szabadon csatangol,
S mint gazt, pokol tág lelkiismerettel
Friss szüzet s édes gyermeket kaszál.
Mit bánom én, ha a bősz háború
Ördög királyként lángba öltözötten
Bekent arccal, rontásra, pusztításra
Minden borzasztó tettet fölvonultat?
Mit bánom én, ha ti vagytok oka,
Hogy tiszta szüzeiteket kegyetlen
Forró erőszak ejti kezibe?
Hol kap zablát a féktelen gonoszság,
Ha dombról völgybe tart tüzes futása?
Oly céltalan költjük hiú parancsunk,
Ha zsákmányt lát, a bőszült katonára,
Mint ki Leviathanra ráüzen,
Hogy partra jöjjön.
Most szánjátok hát meg,
Harfleuriek a várost és lakóit,
Amíg parancsom fogja katonámat
S az irgalom hűs, mérsékelt szele,
A végtelen gyilkosság, préda, gazság
Mocskos ragályos fellegét elfújja.
Ha nem, egy pillanat s megláthatod,
A vak és véres katonát, amint
Visító lányod fürtjeit letépi,
Apáitok ezüst szakállát fogja,
S falhoz veri igen tisztes fejét;
A pucér kisdedet lándzsára szúrtan,
Míg őrült anyja zavartan üvöltve
Felhőt hasít, mint Juda asszonya
Heródes vérvadász hóhéra láttán.



Ha a fejüknek lenne némi intellektuális fegyverzete,
Nem hordanának olyan súlyos fejpáncélt.



Bolond ebek; szemüket behunyva rohannak az orosz medve szájába; s mint rothadt almát zúzatják szét a fejük. Épp olyan jogon mondhatnák, hogy bátor bolha, amely egy oroszlán szája szélén merészeli a reggelijét enni.



…a szigeti
dögök csontjuk felől kétségbeesve
rútul lepik a reggeli mezőt.
Cafatos zászlajuk szegényesen csügg,
Levegőnk, ahogy fut, gúnyolva rázza.
Koldus hadukból vén Mars csődbe jutva
S bágyadtan néz rozsdás rostélyon át.
A lovasa feltűzött gyertyaként ül;
Kezükben fáklyacsonk; szegény gebéik
Fejük lógatják – irha, leesve –
Halvány, halott szemükből csipa csöppen,
S álmos, kék szájaikban mozdulatlan
A rágott gaztól mocskos zablavas;
S fölöttük gaz varjak, hóhéraik,
Szállnak, órájuk alig várva ki.
A leírás nem tud szavakba állni,
Hogy ily csatarend életét lefesse,
Mely élvén, mint ez, ily élettelen.

VI. Henrik
Fordította: Vas István/ Németh László



Becsvágyó pap, hagyd, ne kínozd szívem.
Szomorúság s kín erőm szegi
S erőszegetten megadom magam –
Neked, vagy egy hitvány lovásznak



Akarhatok e a világba nézni
S boldognak tartani, ki napnak örvend?
Nem, a sötét lesz fényem, éj napom;



Korcs kuvaszra ki néz, ha vicsorít,
De ha oroszlán bőg, nagy ember is fél.



Hol mély a patak, simán fut a víz,
Az egyszerű külső itt árulást rejt.
Farkas se bőg, ha bárányt lopni készül.



…nem őrület
Nyáj pásztorának tenni meg a rókát?



Most vagy soha, York – edzd meg aggodalmad
S cseréld elszánásra a kétkedést,
Légy az, mi lenni remélsz; - ami vagy,
Hagyd a halálnak, úgy sincs benn öröm.
Legyen póré a sápadtarcú félsz,
Királyi szívben fedelet ne leljen.
Mint tavaszi zápor, jön gondolatra
A gondolat, s mind méltóságra gondol.



S harcolt, míg combja, s a sok dárda benn
Olyan lett, mint éles tüskéjű sün;



Szemgolyóidon bősz fenségiben
Gyilkos tirannisz ül, világijesztő.
Ne nézz reám, mert sebet ejt szemed;
De mégse menj, jer, öld meg, baziliszk,
Az ártatlan nézőt tekinteteddel.
A halál árnya kéjt ígért; az élet,
Most, hogy Gloster halott, kettős halált.



Örömest mennék, húszezernyi csókkal
Súrolva sápadt ajkait s merítném
Sós könnyeim óceánjába arcát,
Szerelmemet süket testébe mondva,
Ujjammal érve érzéketlen ujját.
De hasztalan a hitvány gyászszertartás,
Holt földi képét megtekintenem
Csak arra jó, hogy bánatom növelje.



Szépen szabott szakálla durva, kócos,
Mint nyári gabona, viharkavart;



Van-e erősebb vért a tiszta szívnél!
Hármas páncélt visel, ki joggal küzd msot,
S mezítelen, még ha acélba zárt is,
Kinek lelkét a bűntudat kikezdte.



Bú s balszerencse járjon veletek!
Elégedetlen szív, mogorva bánat,
A két játszótárs legyen társaságtok
Ketten már vagytok, harmadik az ördög;
Háromszoros bú les léptetekre.



Miért is átkoznám – dögvész beléjük! –
Ha mint sárkány jaja, az átok ölne,
Eszelnék szót ki, éles – keserűt
S átkozódnék, hogy szörnyű hallani,
Csikorgó fog közt dühvel bukva ki,
Halálos gyűlölet annyi jelével,
Mint undok odván ösztövér Irigység.
A heves szóban nyelvem megbotolna;
Szemem szikrázna mint csiszolt kova;
Hajam, mint őrülté, az égnek állna,
Minden tagom átkozni látszana;
S ha nem átkoznám őket, megszakadna
Terhelt szívem.

Szörnyű átkod, mint lencse, napra tartott,
Vagy ágyú, túltöltött, csak visszaüt
S magad ellen fordítja erejét.



Elválva tőled élni nem tudok
S előtted halni meg, mi volna más,
Mint édes szunnyadás a te öledben?
A levegőbe lelkem úgy lehelném,
Szelíden, finoman, mint csecsszopó hal
Anyja csecsével ajkai között;
Míg messze tőled őrjöngőn dühöngnék
Érted kiáltva, hogy lezárd szemem
És ajkaiddal tömd el szájamat,
Hogy röppenő lelkem így visszatartsd,
Vagy hogy testedbe úgy belélleheld,
Hogy szép Elízeumban éljen eztán.
Meghalni melletted tréfa-halál,
Távol tetőled – kín-halálnál több.
Ó, hadd maradjak- érjen, ami ér.



A cifra, fecsegő, bűnbánatos nap
A tenger keblibe bújt, s most üvöltő
Farkastorok ébreszti a gebéket,
A méla tragikus éj vontatóit,
Kik álmos, lomha szárnyaikkal
Halott sírját verik s gőzölgő torkuk
A levegőbe fertező homályt fú.



A bú, gyakran hallottam, elpuhítja
A lelket s korccsá, félőssé teszi.
Gondolj hát bosszúra, s ne sírj tovább.



Akármivel bántsz, bíróm lesz az Ég.
Vessz, nyomorult, anyád méhének átka!
Ahogyan kardomat testedbe löktem,
Ugyanúgy lökném lelked a pokolra.
Sarkadnál fogva, lógó fejjel húzlak
Egy trágyadombig, az legyen sírod,
S levágva legkegyetlenebb fejed,
Mint diadaljelt viszem a királyhoz,
Varjakra hagyva törzsed, hadd egyék.



Gyalázat, zűrzavar! Minden futásban:
A félelem rendet bont s a bomolt rend
Sebez, hol védni kell. Ó, háború,
Pokol fia s haragvó ég cselédje,
Pártunk fagyott szívébe vesd a bosszú
Forró szenét! Futó harcost ne tűrj:
Ki igazán a háborúnak él,
Nincs abban önzés; ki magát imádja,
Nem lényege szerint, véletlenül hord hős nevet.

Atyja testét megpillantva

Rogyj össze, rongy világ!
A végítélet lángelőlege
Borítson egybe földet és eget!
A közös trombita harsantsa torkát
Szűnjék különlegesség, törpe hang!
Ez volt, apám, a sorsod, ifjúságod
Békén elvesztegetni s megszerezvén
Az érett kor ezüst libériáját,
Ily tisztesen, karosszék napjaidban
Gaz ütközetben veszni el? E látvány
Szívem kövíti. És míg az enyém,
Legyen is kő; York véneket sem kímél,
Én sem csecsemőiket. Szűzi könny
Mint tűzre harmat, annyi lesz nekem;
A szépség, gyakran zsarnokot gyógyító,
Égő dühömnek kóc, olaj legyen.
Az irgalomhoz nincs közöm ezentúl



Félelmes háborúban légy legyűrt
Vagy élj békén, elhagyva, megvetetten.



Hozd bátyáidat, éltük s a tied
Nem lenne nekem megtorlás elég;
Nem, hogyha őseid sírját felásnám
S korhadt koporsójuk láncokra vonnám.
Dühöm nem alszik el, lelkem se csitul.
Pillantsak meg a York-házból akárkit,
Lelket emésztő őrjöngés nekem;
Míg ki nem irtom átkozott nemük
S csak egy is él, pokolban élek én.



Kérlek, búsulj, hogy engem fölvidíts



Azért gúnyollak, hogy őrjítselek.
Tombolj, dúl-fúlj, hogy táncolhassak én.



Mily rosszul illik ez asszony-nemedhez:
Amazon szajhaként ujjongani
Baján, akit balsorsa foglyul ejtett.



Börtönné vált most lelkem palotája;
Ki is szakadna innét, hogy a föld
Zárhassa be nyugodni testemet!
Örülni én ezentúl nem fogok már,
Nem látok örömöt soha, soha!

Én sírni nem tudok, testnedveimből
Kohó szívem sem futja oltani;
Nyelvem se hányja le szívem nagy terhét
Mert ugyanaz a szél mellyel beszélek,
Szenet szít, mellem áttüzesítőt,
S lángokra gyújt, mit könny eloltana –
Sekélyebbé teszi sírás a bút;
Gyereknek könny; bosszú, ütés nekem!



Könyörgöm tisztelettel,
Hagyd e beszédet, mert alig bírom már
Dagadt szívem munkáját visszafogni!



Agyoncsigázva, mint versenyfutó,
Lefekszem itt, kifúvom magamat.
Kapott csapás, sok megtorolt ütés
Jól font inamból kiszedte erőm.
Jöjjön, mi jön, pihennem kell kicsit.



Részegedjen hát vérünktől a föld;
Lovam leszúrom, nem kívánok szökni.
Mit állunk itt, mint lágyszívű fehérnép,
Kárunk siratva, míg az ellen őrjöng
S csak nézünk, mintha utánzó színészek
Mókául játszanák tragédiájuk –
Térden fogadom Istenemnek ott fönn,
Hogy nincs szünet számomra, nincs megállás,
Míg vagy a halál fogja le szemem,
Vagy jó sorsom bő bosszúval lakat.



Ki sose sírtam, bútól olvadok,
Hogy a tavaszunk a tél így elmetélte.



E csata mint reggel háborúja
Midőn haló felhő s növő világ küzd.
Szak, mit a körmét fújdogáló pásztor
Se nappalnak, se éjnek nem nevezhet,
Most erre ing, mint egy hatalmas tenger,
Melyet az ár a széllel harcba hajt,
Most amarra, mint ugyanaz a tenger,
Melyet a szél dühe hátrálni készt.
Olykor az ár van fönn, olykor a szél,
Most ez erősebb, majd az még erősebb,
Mell mellnek dől, s húz a diadalért,
De nincsen győztes itt és nincs legyőzött:
Egyensúlyt így tart a vad háború…
Mi más a világ, mint kín, fájdalom?
Ó, Istenem, mily boldog élet is,
Nem lenni több, mint egyszerű juhász;
Itt ülni e halmon, mint mostan én,
Napórát vágni, furcsán, pontra pontot,
Hogy lássam rajt, a percek mint szaladnak…
Nem ad-e édesb árnyat a kökény
Az együgyű juhát néző juhásznak,
Mint a gazdagon hímzett ágymennyezet
Az árulástól rettegő királynak?



A jaj meddő, sebem gyógyíthatatlan,
Futásra nincsen út, erőm se futni.
Az ellenség nem szán, könyörtelen;
Keze irgalmát nem szolgáltam én meg –
Levegő hatolt halálos sebembe,
S a sok kiontott vér erőm veszi.



…már látom, hogy halott; s hitemre,
Ha jobbomon két óra életet
Vehetnék, hogy kötődhessek vele,
Lecsapnám s omló véribe fullasztanám
Az aljasat…



Eh, együgyű nép, érted is, mit esküdsz.
Nézd! mint e pihét elfuvom magamtól,
S a levegő megint csak visszafújja,
Szellőmnek enged, hogyha én fuvom,
S ha más fú, annak adja át magát,
A nagyobb szél parancsszava viszi;
Ilyen, közemberek, a könnyűségtek.



S minden részem aránytalan legyen,
Mint káosz vagy nyalatlan medvebocs,
Amelyen nincs még anyai vonás.
Hát ember vagyok én, szerethető?
Szörnyű hiba! Ily eszmét befogadni.
Így hát a föld nem adván örömet,
Csak a parancsolást, fékezni, nyesni,
Ki személyire énnálam különb,
Eget a trónus álmából csináltam;
S pokolnak tartom addig a világot,
Míg e fejet hordó idétlen törzsem
A korona dicsfénye nem köríti.
De hogy szerezzem meg, azt nem tudom még.
Sok élet áll még köztem s otthonom közt
S én mint ki tüskés erdőn eltekergett,
Tövist szakít s a tüske is szakítja;
Utat keres s az útról félretér;
S nem tudja, a szabadba hogy talál ki,
De makacsul küszköd, hogy kitaláljon:
Az angol trónért így kínzom magam
S vagy megszabadulok e szenvedéstől
Vagy véres fejsze vágja ki utam.
Hisz tudok mosolyogni s ölni közben,
Helyest kiáltani, hol fáj a szívem,
Orcáimat mű könnyel nedvesítni,
Mintázni arcom minden alkalomhoz.



Szebb napjaimban,
Bevallom, Albion úrnője voltam;
De balszerencse rangom eltaposta
S gyalázattal borítva, földre tett.
Sorsomhoz illő székre ott kell ülnöm,
S szerény helyemhez formálnom magam.



Sorsod járomába
Ne hajtsd nyakad; rettenthetetlen elméd
Nyargalja át ujjongva balszerencséd.



Amíg mi várunk úgy nő ellenségünk…



Éltünk a szép remény emelje addig:
A szeretet is tilt kétségbeesni
Méhemben Edwárd magzata iránt!
A szenvedélyt ez zabolázza bennem
S hordatja szelíden a sors keresztjét;
Igen, ezért apasztom könnyemet
S nyomok el vérszívó sóhajt kelőben,
Másképp a könny s a sóhaj elfújja-fojtja
Edwárd gyümölcsét, ki a trón utódja.



Mit most a halál fekete fátyla felhőz,
E szem, mint nyári nap, oly átható volt,
A földi, rejtett árulást kikémlő –
Szemöldököm vérrel lepett redőit
Királysírhoz gyakran hasonlították…
Dicsőségem most porba, vérbe kenve;
Parkom, sétányaim, a bírt tanyák
Elhagynak, íme, s minden földjeimből
Mint testem hossza, annyi lesz enyém.
Nem föld-e s por fény, hatalom, siker?
Élünk, ahogy tudunk – meghalni kell.



ha gyanítnám csak, hogy van, ki fél,
Engedném, menjen el időbe még,
Ne fertőzzön bajunkban másokat,
A magáéhoz rontva szellemét.



…szívem hasad meg, ha beszélek
S beszélni akarok, hogy meghasadjon.
Anyám, hallottam, gyakran mondogatta;
Hogy lábbal elől jöttem a világba.
Nem volt-e igaz, mondsza, hogy siettem
S bitorlóinkat veszteni igyekszem?
A bába bámult, kárált a fehérnép.
„Jézus, segíts meg, foggal született.”
S úgy volt; ami világosan mutatja,
Morogva-marva a kutyát kell adnom.
S ha már az ég ilyenre gyúrta testem,
Pokol görbítse lelkem, megfelelni.
Nincsen fivérem, nem ütök fivérre.
A szeretet szó, üdv sok ősz szakállnak,
Lakjék azokban, kik egymásra ütnek.
Bennem ugyan nem; én magam vagyok.

III. Richárd
Fordította: Vas István



York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.



Az ő gyilkosa vágta sebedet,
Ablakot, melyen életed kiszállt
S mely szegény szemem balzsamát felissza.
Ó, átkozott kéz vágta ezt a rést!
Átkozott szívnek volt hozzá szíve!
Oly szörnyű sors verje a nyomorultat,
Ki nyomorulttá tett halálod által,
Amilyet póknak, varangynak kívánok
S a csúszómászók mérgezett fajának!
Ha gyereke lesz, hadd legyen idétlen
Szörnyeteg, aki korán jött világra
S csúf és természetellenes alakja
Ijessze a reménykedő anyát:
Ez legyen balsorsának bús utódja!



Az istenért, el innen, rothadt ördög:
Pokollá tetted a jókedvű földet
S betöltötted átokkal s mély panasszal.
Ha gyönyörködöl undok tetteidben,
Csak nézd hentességed mesterművét.
Urak, nézzétek, holt Henrik sebe
Kinyitja hűlt száját és újra vérzik.
Pirulj, te nagy rakás idomtalanság,
Mert jelenléted hajtja ki a vért
A vértelen, üres, hideg erekből:
Természetellenes tetted kihívja
E természetellenes áradást.
Isten, bosszuld meg a vért, melyet adtál!
Föld, bosszuld meg a vért, melyet iszol!
Ó, ég, villámmal csapd agyon a gyilkost.
Ó, föld, nyílj szét és fald fel, amíg él,
Mint elnyelted e jó királyi vért,
Amelyet pokol-küldötte karja ontott.



Különös, hogy az angyal csupa méreg.
Te nőiesség isteni tökélye,



Szépséged volt az okozat oka,
Szépséged, mely álmomban megkísértett,
Hogy meggyilkoljam az egész világot
Egyetlen óráért szép melleden.



Ne szálljon álom halálos szemedre,
Legföljebb, míg egy-egy lidérces álom
Undok ördögök poklával ijeszti!



Ki magasan áll, sok vihar veri
És roncsokká törik, ha lezuhan.



Rossz éjszakám volt, oly rettenetes
Képekkel, szörnyű álmokkal tele,
Hogy amily igaz keresztény vagyok,
Nem bírnék még egy ilyen éjszakát,
Még boldog évekért cserébe sem,
Olyan borzalmas volt ez az idő.



A bú áttör a pihenés óráin,
S éjből reggelt varázsol, éjt a délből.
Csak rang a hercegek nagy tündöklése,
Külső cím belső teher ellenében,
És át nem érzett ábrándjaikért
Gyakran érzik a gond egész világát,
Úgy, hogy ragjuk s a rangtalan nevek
Között csupán a hírnév a különbség.



Ki tiltja meg, hogy sírjak és jajongjak,
Sorsomat szidjam s magamat gyötörjem?
Szövetkezem a sötét csüggedéssel
És ellensége leszek önmagamnak.



Csak ne segítsetek a jajgatásban,
Nem vagyok meddő a panasz-szülésre:
Minden forrás az én szemembe árad,
Hogy én a nedves hold igézetében
Bő könnyeimbe fojtsam a világot…
…Még egy anya se vesztett soha ennyit.
Jaj, e bánat anyja én vagyok.
Ők csak felosztva sírnak, én egészen…
Háromszor elhagyottra, rám zuhog
Hármatok minden könnye, gyászotok
Dajkája vagyok s szoptatom panasszal.



Duzzadt szívetek nemrég sebesült,
Sínbe rakott és frissen egybeforradt
Békéjét gyengéden kell óvni még.



Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá.



Ki ifjan kiválik, nem él sokáig.



Micsoda éles szellemmel vitázik!
Hogy enyhítse a gúnyt bátyjával szemben,
Kedvesen kigúnyolja önmagát.
Csodás ravaszság ilyen ifjú korban.



A vadkantól futni, mielőtt üldöz,
Épp annyi, mint magunkra ingerelni,
Holott vadászat nem is járt eszében.



Cudar dolog meghalni, kegyes úr,
Annak, aki nem készül a halálra.



Ma háromszor botlott kedvenc lovam:
Sajnált a vágóhídra vinni engem.



Ó, halandók percnyi kegye, amelyre
Jobban vadászunk, mint Isten kegyére!
Ki pillantásotok legére épít,
Úgy él, mint részeg matróz árbocon,
Ki minden döccenésre lezuhanhat
A mély tengernek végzetes szívébe



Finom világ! Ki olyan ostoba,
hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.



Jaj, vágjátok szét zsinórjaimat,
Hogy szívemnek legyen helye dobogni,
Vagy elájulok e halálos hírre.



Bár adná Isten, hogy az övező
Aranypánt, mely homlokomat bezárja,
Izzó fém lenne, mely agyamba éget…



Méhem gyümölcse sárkány, akinek
Gyilkol a szeme villanása is!



…oly mélyen vagyok
a vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával:
könnyejtő részvét nem lakik szememben.



Jöjj, tudom, hogy élénk megfontolás
A tétlenség ólom szolgája, az meg
A koldulást vezeti csigamód.
Engem a tüzes gyorsaság röpítsen
E királyi futár, e Merkur-isten!



Most a jólét már olvadni kezd
S a halál rothadt torkába csöpög.



Oly sok nyomor morzsolta hangomat,
Hogy jajtól-fáradt nyelvem néma már.



Holt élet, vak látvány, szegény kísértet,
Jaj-színpad, világszégyen, hódító sír,
A hosszú napok rövid lényege.



E kutya vaksi volt még s foga nőtt már,
Hogy megmart bárányok vérét ihassa.
Isten művének rothadt pusztítója,
A földnek ez a főfő zsarnoka.
Síró lelkek szemén uralkodik
S méhedből jött, sírunkig űzni minket.



…bosszúra éhezem
és most a látványától jóllakom.



Azt mondta, szerencsém árnyképe vagy csak,
Mondtam, festett királyné vagy csupán,
Elképzelése annak, ami voltam,
Víg címlapja egy szörnyű színdarabnak,
Magasba szálltál, csakhogy mélyre ess majd,
Anya, ki gúnyból kaptál két fiút,
Önmagad álma, pára, buborék,
A hatalom jelképe, tarka zászló,
Hogy minden súlyos lökés célja légy,
Álkirályné, színpadi maskara…
Így forgott az igazság kereke
S az időnek zsákmányul átadott,
Csak emléked van abból, ami voltál,
Hogy jobban szenvedj attól, ami vagy.
Helyemet bitoroltad, most pedig
Bánatom jogos részét te bitorlod.
Büszke nyakadat terhem fele nyomja,
De fáradt fejem kihúzom alóla
S terhem egész igáját rád rakom.



Nappal böjtölj, éjjel ne tudj aludni,
Szemlélj holt boldogságot, eleven jajt,
Gondold még szebbeknek fiaidat
S még gazabbnak azt, ki megölte őket.
Haragod nő, ha nő a veszteséged:
E tűnődés tanít átkozni téged.



…kedvességed leírása
tovább tart mint kedvességed maga.



Én is sok könnyel mosogattam a
Jövőt, melyet a múltban tönkretettél.
A leölt szülők gyerekei élnek,
Hogy a vesztett jövőt majd megsirassák.
A leölt gyerekek szülei élnek,
Kopár növények, s a jövőt siratják.



Az aljas, véres és bitorló vadkan,
Ki feldúlt szőlőket, vetéseket,
És úgy habzsolja feltárt szívetekből
A vért, mint moslékot a ronda disznó



Másik lovat! Kötözd be sebemet!
Irgalom, Jézus! – Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!
Kék fények égnek. Holt éjfélre jár.
Hideg cseppek remegő húsomon.
Magamtól félek? Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richárd Richárd barátja.
Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.
Hát futni! Magamtól? Van okom erre:
Különben bosszút állok. Magamon?
Szeretem magamat. Miért? Talán
A jóért, amit én tettem magammal?
Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett gaztettemért.
Gazember vagyok. Nem, nem! hazudok.
Kérkedj, bolond! – Ne hízelegj, bolond!
Sok nyelve van lelkiismeretemnek,
És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.
Ez legnagyobb mértékben árulás.
A legszörnyűbb mértékű gyilkolás
És mindegyik bűn mindegyik fokon,
A rácshoz jönnek mind: „Bűn! Bűn!” – kiáltva.
Kétségbeesem. Senki sem szeret,
S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál.
De mért is tennék, mikor én magam
Se tudom megsajnálni magamat?
Ugy rémlett, hogy sorra sátramba jöttek
Azoknak lelkei, kiket megöltem,
És mind azt mondta, bosszút áll Richárdon.



Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt
Először, hogy a bátrat sakkba tartsa.
Lelkiismeretünk, törvényünk a kard.
Vágj bele, az embernek ez a dolga,
Ha nem a mennybe, együtt a pokolba…
Gondoljátok meg, kikkel is verekszünk:
Kalandorokkal, gaz földönfutókkal,
Rongy parasztokkal, breton söpredékkel,
Kiket a túlterhelt földjük kiokádott
Elszánt kalandra, biztos pusztulásba…
Hajtsuk vissza a tengerbe e csürhét,
E sok szemtelen francia csavargót,
Éhező koldust és mihaszna patkányt,
Akik e kalózkaland álma nélkül
Felakasztották volna magukat.

VIII. Henrik
Fordította: Weöres Sándor



…a vihar
a béke gyönge leplét elsodorva
kitörni készül.



Súlyos titok. Erős lélek viselje,
Ki némán őrzi.



Hisz nő-szépséged, nő-szíved van, így hát
Uralkodásra, gazdagságra vágysz,
És őszintén megvallva, jó is az;
Ha nem kényeskedsz: mind e nagyszerűt
A lelkiismeret lágy kecskebőre
Bevenné – kezdd csak nyújtani.



Ez a kétely
Értelmem érző mélyéig hatolt,
Belém hasított, rettentő erővel,
Feldúlta keblem. Így nyitott utat
Az óvatosság és tartózkodás
Sok kínzó gondnak…



Hallgatták, hogy cseng a dal:
Tengerár és szélvihar
Fejet hajtott, elpihent.
Ének, édes hatalom:
Tőle minden fájdalom
Mély álom, vagy síri csend.



…az igazság nyíltságot szeret…



A király szíve megcsókolja az
Alázatot, de gőgös lélek ellen
Felfúvódik, viharrá szélesül.



Elértem végre nagyságom zenitjét,
Most delelő dicsőségem magasáról
Lejtőre jutok, lesiklom. Zuhanok,
Miként a fényes hulló csillag este
És ember sose lát.



Isten veled örökre, nagyság!
Ez ám az ember-sors: egy nap kizöldel
Reményünk bokra, másnap beborítják
A méltóság tüzes virágai,
Harmadnap jő a dér, a gyilkos, orvul;
És míg az ember érzi, biztosan,
Hogy zsendül, érik: elpusztul töve
S lehull, mint én. Mivégre bátorodtam,
Mint hólyagon úszó, balga kisfiú,
Sok nyáron át a dicsőség tengerére,
Nyugodt vízen túl, felfújt büszkeséggel,
Mely végül elpukkant és itt hagyott,
Fáradtan, nyűgtől vénen, a vad ár
Hatalmában, mely el fog nyelni végre.
Világ hiú pompája, hogy gyűlöllek!
Most szívem újból nyílik. Nyomorult a
Szegény ember, ha királyok kegyén csügg!
Mit ér ez a mosoly, mit úgy kívánunk?
A fejedelem kegyelme és dühe
Több kínt ád, mint a nő, vagy a háború,
Ki itt hull, úgy hull, mint Lucifer:
Ne reméljen többé.



Ó, jó uram, későn jön a vigasz,
Mint kegyelem kivégzés után.
E gyengéd balzsam meggyógyított volna,
De most már nem használ, csak az imádság.



Mondd meg barátodnak: vajon miért
Jársz ilyen késő éjszaka? Oly ügy,
Mely kísértetként, éjfélkor bolyong,
Ádázabb fajta, mint a nappal is
Intézhető.



Tüzet szítottatok s most benne égtek,
Magatok kerestétek, úgy kell néktek.

Tévedések vígjátéka
Fordította: Szász Imre



A világban úgy bolygok, mint vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül.



Dacos szabadság s bú egy szárra jár.
Egyetlen lény se teljesen szabad,
Földön, égen, vizen, a nap alatt.
A hal, a vad, a szárnyaló madár
Hímjének hódol, intésére vár,
S az isten-faj, az ember, mindezek
Ura, kit szolgál föld, víz, tengerek,
Kit hal és szárnyasok fölé emel,
Hogy értelem és lélek tölti el,
Szintén ura, királya asszonyának;



Ó, türelem! nem csoda, hogy szelíd,
Hisz tűrhet az, kit senki nem vadít.
A szegényt, kit megtört a sors, gond,
Csitítgatjuk, intjük, ha könnyet ont.
De súlyosodna baj annyi sok ránk,
Éppoly nagyon, vagy jobban is zokognánk.
Így te, akit komisz férj nem búsíthat,
Üres békét kínálsz sebemre írnak.
De majd ha egyszer megtépik jogod,
Tudom, bolond türelmed elhagyod.



Biztos most simogatja cicusát,
Míg egy mosolyért elepedek én.
Hát így kifosztotta a kor szegény
Arcom báját? Neki köszönhetem.
Sivár beszéd ez? Tompa az eszem?
Kicsorbítja az éles szót, az elmét
Márványkőnél jobban a szívtelenség.
Tarkább ruhával lépre csalja más?
Hisz ő tart így, én nem vagyok hibás.
Mi pusztult bennem el, amit nem ő
Pusztított el? Csak őmiatta nő
Rútságom. Elhamvadt szépségem újra,
Egy napfényes mosolyától kigyúlna.
De, vad szarvas, szűk néki ez a kert,
S másutt lakik jól, mert velem betelt.



Akit kopasszá tett a természet, annak nincs meg az ideje,
hogy visszaperelje haját.



Én érintlek, én osztom ételed,
Miért van az, én uram, ó miért van az,
Hogy ily idegen lettél önmagadhoz?
Magadhoz – mert hozzám vagy idegen,
Ki oszthatatlan részed, egy veled,
Jobb részednél is jobb részed vagyok.
Ó, ne szakítsd el tőlem így magad!
Mert tudd meg, édesem, egy csepp vizet
Könnyebb háborgó tóba ejtened,
S onnan kivenned tisztán, csökkenés
S növekvés nélkül, mint tőlem magad
Elvenned és nem vinned engem is.
Hogy elevenig marná lelkedet,
Ha hallanád, hogy buja rongy vagyok,
S testem, mely néked van szentelve csak,
Lator kéjekkel összemocskítom!
Ugye, leköpnél, elrúgnál magadtól,
Arcomba vágnád férj-neved, letépnéd
A bemocskolt bőrt ringyó homlokomról,
Hamis kezemről letörnéd gyűrűd
Egy kettéválasztó vad esküvel.
Tudom, így tennél; tedd is meg tehát:
Hűtlenség foltja üt ki bőrömön,
Vérembe szennyes, buja kéj vegyül,
Mert ha egyek vagyunk s te hitszegő vagy,
Én szívom fel húsod mérgeit
S fertőzéseddel ribanccá teszel.
Tartsd hát meg hű ágyadhoz hű kötésed
És téged szégyen, engem szenny nem érhet.



S bár teljes ésszel minden szót lemérek,
Eszem kevés, hogy egy szót is megértsek.



Te szilfa vagy, én meg futóka-inda,
Ki gyenge bár, de erődhöz kötözve,
Gyengeségét erőddel fonja össze.
Az, ami elvesz, alja dudva csak,
Rabló repkény, lompos moh, iszalag,
S ha nem nyesik, elszívja nedveid,
Belep és veszteden élősködik.



Pokol, menny, föld ez? Álom vagy való?
Megjött, vagy éppen elment az eszem?



…ő a szakácsné, és csupa háj; és nem
tudom, lehet-e más hasznát venni, mint lámpát csinálni
belőle és a saját fényénél elmenekülni. Nyakam teszem rá,
hogy a rongyai, meg a rájuk kenődött faggyú egy sarkvidéki
télen át folyvást égnének: ha ez megél az ítélet napjáig, egy
héttel tovább fog égni, mint az egész világ.

A két veronai nemes
Fordította: Szabó Magda



Ki otthon ül, nem nő túl otthonán.



Epekedsz, s az epedés bére gúny,
A sóhajé egy szende szép tekintet,
S húsz gyötrő éjé egy percnyi gyönyör.
Ha nyersz, talán bajt hoz rád nyereséged,
Ha vesztesz, nyertél – ám tengernyi kínt;
Balgaságodra rámegy az eszed,
Vagy az eszedre megy rá balgaságod.



…fényes elme mélyén
Is él emésztő szerelem, akár
Emésztő hernyó a bimbó ölében.



Te, Júlia, kicseréltél!
Nem tanulok, fecsérlem az időt,
Fittyet hányok bölcs szónak, a világnak;
Szívem sajog s az elmém belebágyad.



A fojtott tűz, az ám csak a veszélyes!



Be szeszélyes e balga szerelem!
Mint rossz gyerek, a dajkáját csikarja,
S egy perc múlva megcsókolja a pálcát.



Szegény sebzett szív! Keblem lesz az ágyad,
Odafektetlek, míg sebed behegged,
Majd csókom lesz hathatós orvosságod.



Hogy meg ne süssön, tengerbe merültem
A tűz elől, s most megfúlok a vízben.



Ámor hatalmas!
Úgy megalázott, hogy elismerem,
Nincs nagyobb fájdalom, mint büntetése,
S nagyobb gyönyör, mint szolgálni neki.
Most csak szerelemről tudok beszélni.
Böjtöt, evést, alvást abbahagyok
Ámor puszta nevének hallatára.



Amint a hőnek hő a gyilkosa,
Mint a szeget egy új szeg túrja ki,
Úgy elenyészett hajdani szerelmem
Emléke, hogy frissebb tárgya akadt.



Elhagyni Júliámat: szószegés.
Szilviáért epedni: szószegés.
Barátomat megcsalni: még nagyobb
Szószegés. Ám a hármas szószegésre
Az bíztat épp, ki szavam vette: Ámor.
Ő kérte esküm, ő szegeti most meg.
Kísértő Ámor, ha már bűnbe vitted,
Sugallj mentséget a bűnös fülébe.
Eddig egy pisla csillagért rajongtam,
Most imádom a mennyei napot.
Megszeghető a meg nem fontolt eskü.
Esztelen, ki nem használja eszét,
Hogy a rosszat jóval cserélje fel.
Pfuj, tiszteletlen nyelv, rossznak nevezni,
Kiről vagy húszezer, lelkedre mondott
Esküvel állítottad: párja sincsen!
Szerelmes is vagyok, meg nem-szerelmes,
S épp abba nem, akibe kellene.
Elveszítem Júliát és Valentint,
Ha nem tenném, önmagam vesztem el.
Így Valentin helyett magam kapom majd,
Júlia helyett pedig Szilviát.
Egy barátnál drágább vagyok magamnak,
Hisz nincs értékesebb a szerelemnél.
Tanúm az Ég, mely Szilviát ezer
Bájjal ruházta föl, hogy Júlia
Rút szerecsen mellette, elfelejtem,
Hogy él, hiszen szerelmem is halott már.



A tekintetével
Táplálkozik a lelkem. Éhezem,
Már oly rég táplálék híján vagyok.
Tudnád te csak, mit érez egy szerelmes,
Inkább hóval táplálnád a tüzet,
Mint szóval oltogatnád a szerelmet.



Ha elfojtod, annál jobban lobog!
Tudod, ha a szelíden tovasikló
Patak gátat talál, bőszen kicsap,
De ha folyását nem gátolja semmi,
Köveivel édesen muzsikálgat,
És minden partot megcsókol szelíden,
Amerre csak vándorútja vezet.
Bolyong erre-amarra, végre önként
Belekanyarog a nagy óceánba.
Hát engedj el, ne gátold utamat!
Higgadt leszek, mint a szelíd folyó,
S mulattat minden nehéz útszakasz,
Míg az utolsó elvisz kedvesemhez,
S megpihenek, mint az Elíziumban
Az üdvözült, sok törődés után.



A nő azt is gúnyolja, amit kedvel.
Csak ne csüggedjen, küldjön másikat!
A gúny a szerelemnek vág utat.
A nő nem azért morcos, mert utálja,
Hanem hogy jobban tüzesedjék vágya.
Ha le is hordja, ne menjen haza,
Mert a csacsi megőrül egymaga!
Bármit csacsog, azon fönn ne akadjon:
A "ki innen!" azt jelenti: "maradjon!"
Dicsérje báját bókoló szavakkal,
Ha szurtos is, mondja arcára: angyal!
Nem férfi, ki, ha jól forgatja nyelvét,
Nem vívja ki egy nő viszontszerelmét.



Nem jobb a halál, mint a kínos élet?
Halál nekem, ha száműznek magamtól,
S ez a lány önmagam; én válik éntől,
Ha elválunk: megöl a száműzés.
Hát fény a fény, ha őt nem láthatom,
Hát öröm az, minek nem részese?
Hacsak azt nem hiszem, hogy mégis ott van,
S árnyék-valója le nem csillapít.
Ha éjjel nem Szilviával vagyok,
Nincs dallam a csalogány énekében,
S ha nappal nem láthatom Szilviát,
Nincsen nekem napfényes nappalom.
A lelkem lelke Szilvia nekem,
Végem van, ha nem hat rám drága lénye,
Ha nem dédelget, nem vidít, nem éltet.
Jöjj csak, halál, kérlelhetetlen végzet!
Ha maradok, végórám várhatom,
Ha elmegyek, életem hagyom itt.



Ő arról álmodik, ki mást szeret,
S ön azt imádja, aki önre sem néz.



Lám, a szokás hogy lesz természetünkké!
Ez a magányos hely, dúslombu erdő
Meghittebb cifranépü városoknál:
Itt nyugton ülök, nem lát senki sem,
S a csalogány fájdalmas énekével
Együtt zengem kinom és bánatom.
Ó te, ki szívem közepén lakol,
Ne hagyd lakásod ily soká lakatlan,
Mert omladoz s bedől az épület,
S azt, hogy mi volt, még az emlék sem őrzi!

A felsült szerelmesek
Fordította:Gáspár Endre és Faludy György



A hír, melyet míg él, mindenki hajszol,
Sírunkon ércbe vésve élni fog,
A csúf halálból csúfot űzve, ha
Kifogva a falánk, őrlő időn,
Olyan dicsőséget szerzünk magunknak,
Melyen kicsorbul a halál kaszája
S egész öröklét lesz tulajdonunk.



Dúskál a szellem, senyved bár a test.
Pocakhoz satnya agy jár; zsíros étel
Hájat nevel, de pörbe száll az ésszel.



Szemed sötétben míg a fényt kereste,
Magát sötétté tette fénye veszte.



…a hollószárnyú mélabú nyomasztó súlya alatt nyögvén…



Ámor nyílvesszeje túlságosan kemény Herkules
buzogányához képest…Párbajra hívni nem hagyja magát,
a lovagiasság szabályaira fittyet hány, szégyene az, hogy
suhancnak mondatik, de dicsősége, hogy férfiakat legyőz.



Lénye szeme várába menekült egészen,
Onnan nézegetett ki egy vágynyi résen,
Szíve mint az agát, melyen te vagy a véset,
Szeméből vésetére büszkén nézett.
Nyelvének fájt, hogy szólni tud csak, nézni
nem,
Mohón szaladt oda, hogy lássa, mit a szem;
Érzéke mind ez egy érzékbe gyűlt,
A szépet nézni, mely minden szépet legyűrt.
Minden érzéket úgy rejtett a szem, az égő,
Mint kristályfoglalatban királyi főn az ékkő;
Kincsét, üveggel elegyítve bőven,
Neked kínálta megvételre elmenőben.



És ily meddő palánták azért állnak előttünk,
Hogy mi, kik érzünk s ízlelünk,
Hálát adjunk mindazért, ami bő gyümölcsét
megosztja velünk,
Mert ahogy nekem nem illenék, hogy hiú
legyek, kérkedő és buta,
úgy folt lenne a tudományon, ha iskolába
jönne ez a suta.



Lehet-e folyton s buzgón könyvet bújni?
Hogy is tudnátok, jó urak, mi szép
A tudomány, ha ezt a bölcsességet
Föl nem fedi egy szép leány szeme?
Hosszas elmélkedés eldugaszolja
Vérünkben a vidor életerőt,
Miként örök járás, szüntelen bolygás
A vándorember szusszát elfogyasztja…
Unott biflázás ráül a velőre,
A magolástól kiszikkad az agy,
S izzadt vetésből nem kél aratás.
De szerelmünk, melyre a nőnem oktat,
Nem egyedül agyvelőnkben lakik:
Eláramlik az elemek sodrában,
Könnyen tör át meg át minden erőn.
Minden erőnek kettőzött erőt ád,
Hatalmassá tesz, és átszellemít.



Fecsegése fonalát jóval hosszabbra sodorja,
mint érvei kötelét…



…az él sokáig,
Ki könnyű szívvel járja a világot.



Ékszert adnak s gúnyt kapnak a bolondok! –
Megállj, Biron, megállj, csak annyit mondok.
A hét végén, adj’ Isten, elveszel,
Szűkölsz, nyögsz, kérsz, bőgsz majd – de
rab nem leszel,
Parancsra vársz, szeszélyemet lesed,
Reám fecsérelsz rímet, szellemet,
Inasként töltesz éjet és napot,
S akkor kacagsz, ha rajtad kacagok.
Így élünk, s mindig meglesz rád a gondom:
Én, mint rossz sorsod; te, mint jó bolondom.



Nincs ifjú hév, mely olya vad tűzzel lángol,
Mint a józan, mikor kirúg a hámból.



Szép telihold, űzd el a felhőt; nézz le
Csillagjaid közül szemem tükrébe.



Halkabban bőgj, mert elvisz a mészáros.



Az a legjobb élc, mely nem sejti, miért jó;
A hév, amely sikert keres, hevében
Elég, s a várt sikert mulasztja éppen;
Könnyedség és zűrzavar derűt szülnek,
S szülésbe halnak bele a nagy művek.



A gyors idő mindent gyors újjal formál,
S így mást siettet, ha maga siet,
S a végső percben épp ott ad tanácsot,
Hol oly sok óra döntést nem hozott;

Szentivánéji álom
Fordította: Arany János



S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók: nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.



Naggyá, dicsővé tesz a szerelem;
Nem szeme lát, csak szíve - s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon;
Elméje van s balúl itél vele:
Szárny, szem nekűl: ez a hóbort jele.
Gyereknek is jól mondják annyiban,
Hogy oly könnyelmű választásiban,
És, mint játszó gyerek szavát szegi,
Játszik hitével, sosem áll neki.



Az éj, ki a szem tisztét elveszi,
Fülünk hallásra élesbbé teszi,
S amennyi részben csökkenté a látást,
A hallószervnek ád megannyi rá'dást.



Bolond s szerelmes oly fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az őrült, a szerelmes, a poéta
Mind csupa képzelet: az egyike
Több ördögöt lát, mint pokolba férne;
Ez a bolond; nem másképp a szerelmes:
Cigánynőből is Helenát csinál;
Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.
A képzelődés oly játékot űz,
Hogy, ha örömre gyullad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Vagy képzeletben, éjjel megijedve,
Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?

Sok hűhó semmiért
Fordította: Fodor József



BEATRICE
Csodálom, hogy még most is jár a szád, signor Benedetto, mikor senki sem figyel rád.
BENEDETTO
Ni csak, a megtestesült utálat - szoknyában! Hát kegyed még él?
BEATRICE
Elhunyhat-e az utálat, mikor olyan tápot kap, mint signor Benedetto? Hisz maga az imádat is utálatba fordul át uraságod bűvkörében!
BENEDETTO
Úgy látszik, az imádat köpönyegforgató. De annyi bizonyos, hogy - kegyedet kivéve - minden hölgy szeret. Kívánnám, bár volna a mellemben kő szív helyett hő szív - mert, szavamra, engem egy se érdekel.
BEATRICE
Jó szerencse ez a nőkre, mert különben folyton nyaggatná őket egy veszett nőbolond. Hála Istennek - és hideg véremnek -, ebben történetesen megegyezünk. Ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom, mint azt, ha férfi szerelmet vall.
BENEDETTO
Isten tartsa meg kegyedet ebben a hajlandóságában, mert így legalább egyik-másik úrfi megmenekül az összekarmolt orca végzetétől.
BEATRICE
A karmolás se csúfíthatná már tovább orcájukat, feltéve, hogy uraságodhoz hasonlítanak.
BENEDETTO
Kiválóan taníthatnád nyelvelni a papagájt.
BEATRICE
Többet ér egy madár az én nyelvemmel, mint egy barom a tiéddel.
BENEDETTO
Bár a paripám volna olyan szilaj és oly kitartó, mint a nyelved! No, Isten hírivel - én végeztem.
BEATRICE
Farol a paripád - mindig ez a vége. Ismerlek én régről!



Uram,
Nem régen még, a hadjárat előtt,
Katona módra vettem csak szemügyre:
Tetszett; de más, keményebb próba várt,
S így szerelemmé nem virult a hajlam.
De most, hogy visszatértem, itt belül,
A harci gondok megürült helyén
Halk és finom vágyak zsibonganak,
S azt súgják mind, hogy szép a zsenge Hero,
S azt, hogy - szerettem már a harc előtt is!



Nagy lendülettel kiöntöm szívem:
Szerelmes szavak szilaj rohamával
Rabommá teszem hallgató fülét!



Érvényes a barátság mindenütt -
Kivéve a szerelmek birodalmát.
Minden szerelmes szóljon maga nyelvén,
És használja a tulajdon szemét:
Ne bízzon másban! Boszorkány a szépség:
Varázsától a hűség vérbe fullad.
Lám, óránként bebizonyul, hogy így van!



…felséged túl parádés mindennapi viseletre



Szegénykét alighanem elragadta a szenvedély, Szerelmes belém!
Ezt viszonozni kell! Csak füleltem, amint kárpálnak...
Azt mondják, én majd pöffeszkedem, ha megtudom, hogy az
a lány belém szeretett! Azt mondják, hogy Beatrice inkább meghal,
mint hogy kimutassa, mit érez...



ANTONIO
Ha így folytatod, elveszted magad.
Nem bölcs dolog, hogy nem törődsz magaddal,
Csak bánatoddal.
LEONATO
Hagyd el ezt a leckét!
Oly hasztalan zuhog fülembe, mint
Szitába víz. Ne adj nekem tanácsot!
Ne duruzsoljon senki így fülembe,
Míg nincs olyan fájdalma, mint nekem!
Mutass apát, ki így szerette lányát,
S ki boldogságát így vesztette el:
Ám intsen engem türelemre ő!
Vesd egybe gondját az én bánatommal,
Mérd össze sorsunk ízről ízre úgy,
Hogy kínra kín és bajra baj feleljen,
Egyforma sorban, rendben, itt is, ott is:
S ha ő mosolyog, szakállát simítva,
Ő kurjant és kacag nyögés helyett,
Ő kúrálgatja bölcs szóval a kínt,
Ő fojtja borba búját fáklyafénynél -
Ám jöjjön: tőle tanulok türelmet!
De ilyen ember nincs. Az emberek
Tanácsot, vígaszt csak oly bajra tudnak,
Mit nem éreznek, Ha megízlelik:
Csak kín marad a jó tanács helyén,
Mely gyógyszert ígért őrjöngésre is,
Selyemszállal fékezte a dühöngőt,
S haláltusát szavakkal orvosolt.
Mindenki tud türelmet prédikálni
Bú terhe alatt kétrét görnyedőknek,
De senkiben sincs ugyaníly morál,
S erő, amikor mind ez a teher
Saját vállán van. Tartsd meg jó tanácsod:
Túlsírja kínom prédikációdat

Ahogy tetszik
Fordította: Szabó Lőrinc



Nos, testvéreim a számkivetésben,
Nem jobb-e, ha megszoktuk, ez az élet,
Mint a festett pompa? Nem biztosabbak
Ezek az erdők, mint az irigy udvar?
Itt nem érzem, csak Ádám büntetését,
A változó időt: a fagy fogát,
A téli szél csúf csikorgásait;
De bárhogy harap és mar, borzadozva
Mosolygok s azt mondom: ez nem hízelgés;
Ezek becsületes tanácsadók,
Éreztetik velem, hogy mi vagyok!
Édes hasznokkal is szolgál a balsors,
Mely, mint a mérges és undok varangy,
Gyönyörű ékszert visel fejében,
S életünknek, melybe közügy be nem tör,
Nyelve a fák, könyve a gyors patak,
Szónoklata a kő, és szíve minden:
Nekem tetszik itt.



Egy meghajszolt, szegény szarvas, melyet
Vadász nyila ért…
Úgy nyöszörgött szegény, hogy bőr-ruhája
Néha szinte repedésig feszült
A sóhajaitól; ártatlan orrán
Keserves könnyek kövér cseppjei
Kergették egymást;



Jó öreg, benned még a régi kor
Hűsége él, mikor a szolga még
Kötelességből izzadt, nem a bérért.
Nem való vagy te a mai világba,
Hol mindenki csak előléptetést vár.
Azért lohol, s mihelyt elérte, rögtön
Lohasztja tüzét; te nem így teszel.
Szegény öreg, korhadt fa, amit ápolsz,
Virágot se tudna már hajtani
Jutalmul sok-sok fáradtságodért.



„ Adj Isten, bolond!” mondtam. „ Ne uram
-szólt-
Ne mondj annak, míg nincsen
jószerencsém”:
S azzal egy órát húzott ki zsebéből,
Megnézte fénytelen szemével és
Nagy bölcsen így szólt: „ Most tíz óra van:
S így láthatjuk, hogyan fut az idő:
Csak egy órával ezelőtt kilnec volt,
Egy órával ezután tizenegy lesz;
S így, óráról órára, egyre érünk,
S így, óráról órára, rothadunk;
S van erről egy mese.” – ahogy a tarka
Bolond így elmélkedett az időről,
Tüdőm kakasa nagyot kukorékolt,
Hogy a bolondok ily nagy szellemek;
S egy óráig szakadatlan nevettem,
Ő pedig mérte. – óh, nemes bolond!
Remek bolond! – éljen a tarka zubbony!



…agyának – amely, mint
Madárlátta kétszersült maradék,
Olyan kiszáradt – a rekeszeit
Bölcs mondások tömik : most azokat
Morzsálja szét. – Óh, bár bolond lehetnék!
Minden becsvágyam a tarka kabát.



Szabadság,
A szél nagy szabadalma: bárkinek
Arcába fújni; így tesz a bolond is:
És az nevessen legjobban, akit
Legjobban feldühítenek. Hogy miért?
Mint a főutca, egyenes a válasz:
Akit megsuhint a bolond esze,
Bolondul teszi, bárhogy fáj a csípés,
Ha nem játssza meg, hogy semmit sem érez:
Különben épp a bolond csápoló
Szeme tárja fel a bölcs balgaságát.
Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem,
Ahogy akarok – kipucolom én
E megfertőzött világ ronda testét,
Csak szedje gyógyszerem türelmesen.



.....Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
se fog, se szem, se íny – tönkremenés!



ROZALINDA.
Kérlek, hány óra van?
ORLANDO.
Azt kellene kérdezned, hányadán van az idő: nincs ebben az erdőben óra.
ROZALINDA.
Akkor hű szerető sincsen ez erdőben: különben ép oly jól jelezné minden perczben egy-egy sohaj, s minden órában egy-egy nyögés az idő lomha lábát, mint akár az óra.
ORLANDO.
És miért nem az idő gyors lábát? Nem lett volna ez ép oly találó?
ROZALINDA.
Semmi mód sem, sir. Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel. Akár meg is mondhatom, kivel andalog az idő, kivel üget az idő, kivel vágtat az idő és végre kivel áll egy helyen.
ORLANDO.
Ugyan kérlek, kivel üget?
ROZALINDA.
Bizony keservesen üget egy fiatal hajadonnal az eljegyzés és a lakodalmi ünnep közti időben: ha csak hét éjszaka esik is közben, az idő járása oly keserves, hogy hét hosszú esztendőnek tetszik.
ORLANDO.
És kivel andalog?
ROZALINDA.
A pappal, a ki nem tud diákul, s a gazdag emberrel, a kinek nincsen köszvénye: mert az egyik könnyen aluszik, mivel nem tud tanulni, és a másik vígan él, mivel nem érez semmi bajt: az egyik mert hijával van a száraz és sorvasztó tanulás terhének, a másik, mert nem ismeri a terhes és keserves sanyaruság súlyát. Ezekkel csak andalog az idő.
ORLANDO.
És kivel vágtat?
ROZALINDA.
A tolvajjal az akasztófára: mert ha olya lassan jár is, hogy csak rakhatja lábát, mégis azt hiszi, hogy korán ér oda.
ORLANDO.
És kivel áll egy helyen?
ROZALINDA.
Az ügyvédekkel szabadságidőben: mert egyik határidőtől a másikig alusznak s nem veszik észre, hogy az idő mozog.



A szerelem tiszta őrület; és hidd meg; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát
és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem
büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános,
hogy maguk az ápolók is szerelmesek.



Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaroncé, mely gőgös; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját bús komolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában utazásaim tapasztalásainak összessége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.

Vízkereszt vagy amit akartok
Fordította: Radnóti Miklós és Rónay György



Ó, szerelem! mily fürge s ifjú vagy te!
S hatalmad bár oly befogadni kész,
Akár a tenger, nem hullhat beléd
Semmi, akármily szárnyaló legyen,
Ami ne lenne benned semmivé
Egy perc alatt! a szerelem oly változó,
Oly dús, hogy ő a képzelet maga.



Mikor megláttam én Olíviát,
A szennytől megtisztult s fénylett a lég;
S dámvaddá váltam akkor menten ott,
És vágyaim, mint bősz és vad kopók
Azóta folyton űznek. –



…az igaz szerelmes mind ilyen,
Mindenben oly csapongó és szeszélyes,
Csak az imádott lény iránti vágy
Állandó benne.



Ő szerelméről sosem szólt,
De titka, mint bimbót a féreg, úgy
Elhervasztotta arcát, úgy epedt
És zöld és sárga mélabúval ült
A türelem szép emlékszobraként
Mosolyogva búján. Ez nem szerelem?
Mi férfiak esküdözünk, de nem
Csak látszat ez? Valóban szenvedély?
Szép szó ez? Vagy szívünk szerelme mély?



Túl sokat mondtam egy kőszív előtt,
S kiszolgáltattam közben tisztességem.
Egy hang szívemben megró e hibáért,
De oly makacs, oly erős ez a vétek,
Hogy csak mosolyog minden korholáson.



De bármilyen szép, rút, aki galád.
Az erény – szép; míg a szépség, ha olcsó
Jellem köntöse: csak festett koporsó.



Mi ez az örvény? Ez az íz a számon?
Talán a téboly íze? Vagy csak álom?
Meríts el a Léthébe, képzelet!
Ha álom: jobb, ha föl sem ébredek.



…a barátok szembe dícsérnek, hátam
mögött meg lóvá tesznek; ellenségeim viszont kereken
megmondják, hogy szamár vagyok, ilyenformán tehát csak
gyarapítják önismeretemet…



Szellem vagyok valóban,
De még bezárva húsom börtönébe,
Mit anyám méhe formált otthonomnak.



…tulajdon tébolyomban
Elfeledkeztem az ő tébolyáról.

Titus Andronicus
Fordította: Vajda Endre



Mert mit jelent halálmerev szemem,
Hallgatásom és felhős homlokom,
Gyapjas, csigás hajam, mely most kinyúlt,
Mint a vipera, amely megfeszül
A végzetteljes támadás előtt?
Asszonyom, mindez nem szerelmi jel:
Szívemben bosszú, kezemben halál,
Fejemben vér és pörölyös harag.



Hallgasd meg, anyám; hulló könnyeit
Dicsőség látnod; de legyen szíved
Szikla, melyet eső el nem puhít.



Ismeretlen rémület szállt reám;
Tagjaim hideg veríték lepi,
Többtől fél szívem, mint láthat szemem.



A rejtett kín, mint eldugult kemence,
Elhamvasztja a szívet, hol lakik.



Ha volna nyomoromban értelem,
Határ közé fognám sírásomat:
Ha sír az ég, nem csordul túl a föld?
Ha szél dühöng, nem tombol rá a tenger,
Feldúlt fejjel rémítve az eget,
Neked ilyen haraghoz kell ürügy?
Tenger vagyok: lányom sóhaja fúj!
Ő a síró menny, én vagyok a föld:
Fel kell hogy dúlja sóhaja habom,
Földemre szüntelen könnyeitől
Zuhogjon mindent elnyelő özön:
Bensőmbe már nem fér el sok jajom,
Ki kell okádjam, mint a részegek.
Hagyj! Meg van engedve a vesztesnek
Fanyar nyelvvel könnyítni gyomrukon.



Ennyi nyomor már el nem bírható,
Síróval sírni megkönnyebbülés,
De kigúnyolt keserv kettős halál.



Mert nincsen már több könnyem ontani:
Amellett ellenség a fájdalom,
Addig bitorolja nedves szemem,
Míg könnyadójától vakká leszek.



…nyomortól tébolyult szívem
Húsbörtöne üres falát veri…
Te, bánat jelbeszédes tüköre,
Ha szegény szíved őrülten dobog,
Ütéssel nem némíthatod el így.
Sebezd sóhajjal, lány, nyögéssel öld,
Vagy végy hegyes kést fogaid közé
És vesd egyenesen szíved fölé,
Hogy minden könny, mit ejt szegény szemed,
Befolyjon bensőd mélyébe, ahol
Sós árba fojtja bolond bánatát.



Ily zord helyet hogy rejthet a világ,
Hacsak azért nem, hogy az istenek
Tragédiákban gyönyörködjenek?

Rómeó és Júlia
Ford: Mészöly Dezső/Kosztolányi Dezső



…csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat - nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.



Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.



Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. –



Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,
A kínok írja egy új fájdalom.
És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.
Szédülsz? kerengj a másik oldalon.
Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,
S e régi méreg eltűnik ezáltal.



…bilincsbe vagyok, mint az őrült…
Étlen-szomjan, börtönfenékre vetve,
Kínpadra vonva…



varjúnak látod majd szép hattyúdat.



Nincs szebb – mert nincs mellette senki sem:
Mindkét szemedben ő van mérlegen.
Jobban használd e kristály-mérleget:
Más széppel is mérd össze a szépedet!
Nézz szét a bálban – és ha jól figyelsz:
Ki még ma angyal, holnap senki lesz.



Csak ropjátok ti: van könnyű cipőtök.
Én nem szökellek, mert nehéz a szívem;
Úgy földre húz: moccanni sem tudok.



A sejtelmes jövendő,
Melyet még rejt a csillagok talánya,
Azt súgja, hogy e fényes dáridón
Borul sötétbe sorsom, s indul el
Örvényes mély felé suhanva, hol
Halál tesz pontot gyűlölt életemre.
De Ő, ki a kormányon tartja jobbját,
Vezesse gályám!



Az égő fáklya őmellette halvány!
Úgy tündököl a barna éjjel arcán,
Mint drága-gyöngy a szerecsen fülén.
A koldus földre kár ily égi fény!
A lányok közt e tündér úgy kiválik,
Mint hószín hattyú hollók közt világít.



Kelj, tündöklő nap, öld meg már a holdat,
Mely rég irigyen sárgul, egyre sorvad,
Mert százszor szebb vagy szolgálója, te!
Ne szolgáld őt, ha rád irigykedik!



A föld: az anyaöl – s a kripta mélye;
Folyvást temet – és folyvást szül a méhe.
És bármit szül is, édes gyermeke:
Egyként táplálja éltető teje.
Tengernyi magzat – s egy se hasztalan,
Mert mindenkinek, más-más haszna van.
A természet varázsát ontja bőven:
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó, nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra vele visszaélsz!
A virtus bűn, ha jó irányt feled,
S a bűn – jó úton – virtussá lehet.
E kis virágszál gyenge levele
Méreggel és balzsammal van tele.
Szagold – s szíved gyönyörtől ittasul:
Ízleld, s szemedre örök éj borul.
Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad – tort ül a Halál.



Mert zaklatott szívű az ifjú ember,
Ha pelyhes ágyból – virradóra felkel.
Vének szemében strázsát áll a gond,
S ha álom jönne, tüstént rája ront;
De ifjú szemben strázsa nem marad,
S a tündér álom diadalt arat.



Rozáliádat, egyetlen szerelmed,
Már elfelejtetted? Lám, ifjak szerelme
Nem is a szívbe gyúl, csak a szemekbe.
Szűz Máriám! Hogy mennyi könnypatak
Öntözte érte sápadt arcodat!
Hiába pácolgatták sós levelek
Szerelmedet, ha meg sem ízleled!
Még sóhajodtól párás fenn az ég;
Sírásod szinte még fülembe tép;
Itt arcodon egy könnybarázda sejlik,
Még rá sem értél letörölni eddig.
Rózádért lángolt szíved és szavad;
Oly igaz, mint hogy te vagy – önmagad.
S volt – nincs? Ha férfi ilyen szélkelep,
Az asszony hogyne tántorodna meg!



Szilaj gyönyört szilaj veszély kísért:
Ragyogva vész el, mint a tűz, s a lőpor
Szörnyethal, hogyha összecsókolózik.
A túlédes méz is csömörletes:
Undorra váltja jó étvágyadat.
Szeress szelíden, s vágyadnak nem árt vész;
Bevált igazság: „ Lassan járj, tovább érsz” –



A mély érzés, mely szót alig talál,
Önnön-magára, nem díszére büszke.
Csak koldus tudja megszámolni kincsét;
Az én szívem szerelme oly temérdek,
Felényiről se tudnék számot adni.



Pusztulj szívemből halvérű szelídség:
Te légy vezérem, lángszemű harag!



Hát férfi vagy te? Arcod férfi-arc,
A könnyed asszony-könny, s veszett dühöd –
Vadállatnak vérszomjas tombolása.
Te asszony-állat férfi szín alatt!
Te állat-fajzat ember-arc mögött!...
Tybalt után most önmagad megölnéd?
S megölnéd hitvesed, ki benned él
És véled vész, ha vak dühöd lesújt?
Az eget, földet s önmagad gyalázod?
Tudd meg, hogy ég és föld lett benned
eggyé –
S te egy csapással mindezt tönkrezúznád!
Megcsúfolod tested, lelked, szerelmed:
Ragyoghatnál velük, de mint a fösvény,
Azt sem tudod, hogy élj a kincseiddel
Tested, lelked, szerelmed gazdagítva.
Délceg tested viasz-nyomat csupán:
Visszája minden férfiú-erénynek;
Szerelmi esküd csak kongó hazugság,
Mely szív-szerelmed szívtelen kivégzi;
Lelked, mely tested és szerelmed éke,
Csak éktelen veszély forrása lesz,
Mint lőpor balga újonc tarsolyában:
Tudatlanságod úgy lobbantja lángra,
Hogy önnön tested tépi szerteszét.



Csak nem fogy könnyed? Egyre hull a zápor?
Ilyen csepp lány egész vihart teremt:
Szelet, tengert és hányódó hajót?
Mert két szemed, mint tenger árad egyre:
Kis tested küzd az árral, mint hajó,
És sóhajtásod orkán orgonája.
Egymással küzd a könny és a sóhaj árja,
S ha nem csitulnak, összetörhetik
Viharvert testedet.



„ Lelkünkön bár a gyász az úr
S bánat borong szívünkön:
Ezüst hangon zenél a húr…”



Hány ember van, ki végső percein
Mosolyra gyúl! Azt mondják ápolói:
Utolsó lobbanás. – Lobbansz-e hát,
Utolsó láng? – Szerelmem! Hitvesem!
Lelked mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma bűbájod felett.
Nem győzött! Szádon, arcodon piroslik
Szépséged zászlaja: a hódító
Ki nem tűzhette sápadt színeit…
Mi óvta meg szépségedet? Talán
Szerelmes lett beléd a vak Halál?
Itt rejteget a vézna szörnyeteg
A föld alatt, hogy szeretője légy?
Úgy féltelek, hogy oldaladra fekszem,
S ki nem lépek többé a gyászos Éj
E csarnokából: itt tanyázom, itt,
Hol síri férgek szolgalányaid.
Végső hajlékom itt legyen nekem:
Rossz csillagok jármát itt rázza le
Az élet- nyűtte hús! – Szemem, tekintsd,
Karom, szorítsd még egyszer őt: s te ajkam,
Te lelkem zára, csókoddal pecsételd
Örök kötésem a kufár Halállal. –
Jer hát, te vad, te keserű vezér!



- Hadd érem ajkad:
Talán maradt ott egy parányi méreg,
Mi porba súlyt – és mennyekig repít.