2011. augusztus 14., vasárnap

VI. Henrik
Fordította: Vas István/ Németh László



Becsvágyó pap, hagyd, ne kínozd szívem.
Szomorúság s kín erőm szegi
S erőszegetten megadom magam –
Neked, vagy egy hitvány lovásznak



Akarhatok e a világba nézni
S boldognak tartani, ki napnak örvend?
Nem, a sötét lesz fényem, éj napom;



Korcs kuvaszra ki néz, ha vicsorít,
De ha oroszlán bőg, nagy ember is fél.



Hol mély a patak, simán fut a víz,
Az egyszerű külső itt árulást rejt.
Farkas se bőg, ha bárányt lopni készül.



…nem őrület
Nyáj pásztorának tenni meg a rókát?



Most vagy soha, York – edzd meg aggodalmad
S cseréld elszánásra a kétkedést,
Légy az, mi lenni remélsz; - ami vagy,
Hagyd a halálnak, úgy sincs benn öröm.
Legyen póré a sápadtarcú félsz,
Királyi szívben fedelet ne leljen.
Mint tavaszi zápor, jön gondolatra
A gondolat, s mind méltóságra gondol.



S harcolt, míg combja, s a sok dárda benn
Olyan lett, mint éles tüskéjű sün;



Szemgolyóidon bősz fenségiben
Gyilkos tirannisz ül, világijesztő.
Ne nézz reám, mert sebet ejt szemed;
De mégse menj, jer, öld meg, baziliszk,
Az ártatlan nézőt tekinteteddel.
A halál árnya kéjt ígért; az élet,
Most, hogy Gloster halott, kettős halált.



Örömest mennék, húszezernyi csókkal
Súrolva sápadt ajkait s merítném
Sós könnyeim óceánjába arcát,
Szerelmemet süket testébe mondva,
Ujjammal érve érzéketlen ujját.
De hasztalan a hitvány gyászszertartás,
Holt földi képét megtekintenem
Csak arra jó, hogy bánatom növelje.



Szépen szabott szakálla durva, kócos,
Mint nyári gabona, viharkavart;



Van-e erősebb vért a tiszta szívnél!
Hármas páncélt visel, ki joggal küzd msot,
S mezítelen, még ha acélba zárt is,
Kinek lelkét a bűntudat kikezdte.



Bú s balszerencse járjon veletek!
Elégedetlen szív, mogorva bánat,
A két játszótárs legyen társaságtok
Ketten már vagytok, harmadik az ördög;
Háromszoros bú les léptetekre.



Miért is átkoznám – dögvész beléjük! –
Ha mint sárkány jaja, az átok ölne,
Eszelnék szót ki, éles – keserűt
S átkozódnék, hogy szörnyű hallani,
Csikorgó fog közt dühvel bukva ki,
Halálos gyűlölet annyi jelével,
Mint undok odván ösztövér Irigység.
A heves szóban nyelvem megbotolna;
Szemem szikrázna mint csiszolt kova;
Hajam, mint őrülté, az égnek állna,
Minden tagom átkozni látszana;
S ha nem átkoznám őket, megszakadna
Terhelt szívem.

Szörnyű átkod, mint lencse, napra tartott,
Vagy ágyú, túltöltött, csak visszaüt
S magad ellen fordítja erejét.



Elválva tőled élni nem tudok
S előtted halni meg, mi volna más,
Mint édes szunnyadás a te öledben?
A levegőbe lelkem úgy lehelném,
Szelíden, finoman, mint csecsszopó hal
Anyja csecsével ajkai között;
Míg messze tőled őrjöngőn dühöngnék
Érted kiáltva, hogy lezárd szemem
És ajkaiddal tömd el szájamat,
Hogy röppenő lelkem így visszatartsd,
Vagy hogy testedbe úgy belélleheld,
Hogy szép Elízeumban éljen eztán.
Meghalni melletted tréfa-halál,
Távol tetőled – kín-halálnál több.
Ó, hadd maradjak- érjen, ami ér.



A cifra, fecsegő, bűnbánatos nap
A tenger keblibe bújt, s most üvöltő
Farkastorok ébreszti a gebéket,
A méla tragikus éj vontatóit,
Kik álmos, lomha szárnyaikkal
Halott sírját verik s gőzölgő torkuk
A levegőbe fertező homályt fú.



A bú, gyakran hallottam, elpuhítja
A lelket s korccsá, félőssé teszi.
Gondolj hát bosszúra, s ne sírj tovább.



Akármivel bántsz, bíróm lesz az Ég.
Vessz, nyomorult, anyád méhének átka!
Ahogyan kardomat testedbe löktem,
Ugyanúgy lökném lelked a pokolra.
Sarkadnál fogva, lógó fejjel húzlak
Egy trágyadombig, az legyen sírod,
S levágva legkegyetlenebb fejed,
Mint diadaljelt viszem a királyhoz,
Varjakra hagyva törzsed, hadd egyék.



Gyalázat, zűrzavar! Minden futásban:
A félelem rendet bont s a bomolt rend
Sebez, hol védni kell. Ó, háború,
Pokol fia s haragvó ég cselédje,
Pártunk fagyott szívébe vesd a bosszú
Forró szenét! Futó harcost ne tűrj:
Ki igazán a háborúnak él,
Nincs abban önzés; ki magát imádja,
Nem lényege szerint, véletlenül hord hős nevet.

Atyja testét megpillantva

Rogyj össze, rongy világ!
A végítélet lángelőlege
Borítson egybe földet és eget!
A közös trombita harsantsa torkát
Szűnjék különlegesség, törpe hang!
Ez volt, apám, a sorsod, ifjúságod
Békén elvesztegetni s megszerezvén
Az érett kor ezüst libériáját,
Ily tisztesen, karosszék napjaidban
Gaz ütközetben veszni el? E látvány
Szívem kövíti. És míg az enyém,
Legyen is kő; York véneket sem kímél,
Én sem csecsemőiket. Szűzi könny
Mint tűzre harmat, annyi lesz nekem;
A szépség, gyakran zsarnokot gyógyító,
Égő dühömnek kóc, olaj legyen.
Az irgalomhoz nincs közöm ezentúl



Félelmes háborúban légy legyűrt
Vagy élj békén, elhagyva, megvetetten.



Hozd bátyáidat, éltük s a tied
Nem lenne nekem megtorlás elég;
Nem, hogyha őseid sírját felásnám
S korhadt koporsójuk láncokra vonnám.
Dühöm nem alszik el, lelkem se csitul.
Pillantsak meg a York-házból akárkit,
Lelket emésztő őrjöngés nekem;
Míg ki nem irtom átkozott nemük
S csak egy is él, pokolban élek én.



Kérlek, búsulj, hogy engem fölvidíts



Azért gúnyollak, hogy őrjítselek.
Tombolj, dúl-fúlj, hogy táncolhassak én.



Mily rosszul illik ez asszony-nemedhez:
Amazon szajhaként ujjongani
Baján, akit balsorsa foglyul ejtett.



Börtönné vált most lelkem palotája;
Ki is szakadna innét, hogy a föld
Zárhassa be nyugodni testemet!
Örülni én ezentúl nem fogok már,
Nem látok örömöt soha, soha!

Én sírni nem tudok, testnedveimből
Kohó szívem sem futja oltani;
Nyelvem se hányja le szívem nagy terhét
Mert ugyanaz a szél mellyel beszélek,
Szenet szít, mellem áttüzesítőt,
S lángokra gyújt, mit könny eloltana –
Sekélyebbé teszi sírás a bút;
Gyereknek könny; bosszú, ütés nekem!



Könyörgöm tisztelettel,
Hagyd e beszédet, mert alig bírom már
Dagadt szívem munkáját visszafogni!



Agyoncsigázva, mint versenyfutó,
Lefekszem itt, kifúvom magamat.
Kapott csapás, sok megtorolt ütés
Jól font inamból kiszedte erőm.
Jöjjön, mi jön, pihennem kell kicsit.



Részegedjen hát vérünktől a föld;
Lovam leszúrom, nem kívánok szökni.
Mit állunk itt, mint lágyszívű fehérnép,
Kárunk siratva, míg az ellen őrjöng
S csak nézünk, mintha utánzó színészek
Mókául játszanák tragédiájuk –
Térden fogadom Istenemnek ott fönn,
Hogy nincs szünet számomra, nincs megállás,
Míg vagy a halál fogja le szemem,
Vagy jó sorsom bő bosszúval lakat.



Ki sose sírtam, bútól olvadok,
Hogy a tavaszunk a tél így elmetélte.



E csata mint reggel háborúja
Midőn haló felhő s növő világ küzd.
Szak, mit a körmét fújdogáló pásztor
Se nappalnak, se éjnek nem nevezhet,
Most erre ing, mint egy hatalmas tenger,
Melyet az ár a széllel harcba hajt,
Most amarra, mint ugyanaz a tenger,
Melyet a szél dühe hátrálni készt.
Olykor az ár van fönn, olykor a szél,
Most ez erősebb, majd az még erősebb,
Mell mellnek dől, s húz a diadalért,
De nincsen győztes itt és nincs legyőzött:
Egyensúlyt így tart a vad háború…
Mi más a világ, mint kín, fájdalom?
Ó, Istenem, mily boldog élet is,
Nem lenni több, mint egyszerű juhász;
Itt ülni e halmon, mint mostan én,
Napórát vágni, furcsán, pontra pontot,
Hogy lássam rajt, a percek mint szaladnak…
Nem ad-e édesb árnyat a kökény
Az együgyű juhát néző juhásznak,
Mint a gazdagon hímzett ágymennyezet
Az árulástól rettegő királynak?



A jaj meddő, sebem gyógyíthatatlan,
Futásra nincsen út, erőm se futni.
Az ellenség nem szán, könyörtelen;
Keze irgalmát nem szolgáltam én meg –
Levegő hatolt halálos sebembe,
S a sok kiontott vér erőm veszi.



…már látom, hogy halott; s hitemre,
Ha jobbomon két óra életet
Vehetnék, hogy kötődhessek vele,
Lecsapnám s omló véribe fullasztanám
Az aljasat…



Eh, együgyű nép, érted is, mit esküdsz.
Nézd! mint e pihét elfuvom magamtól,
S a levegő megint csak visszafújja,
Szellőmnek enged, hogyha én fuvom,
S ha más fú, annak adja át magát,
A nagyobb szél parancsszava viszi;
Ilyen, közemberek, a könnyűségtek.



S minden részem aránytalan legyen,
Mint káosz vagy nyalatlan medvebocs,
Amelyen nincs még anyai vonás.
Hát ember vagyok én, szerethető?
Szörnyű hiba! Ily eszmét befogadni.
Így hát a föld nem adván örömet,
Csak a parancsolást, fékezni, nyesni,
Ki személyire énnálam különb,
Eget a trónus álmából csináltam;
S pokolnak tartom addig a világot,
Míg e fejet hordó idétlen törzsem
A korona dicsfénye nem köríti.
De hogy szerezzem meg, azt nem tudom még.
Sok élet áll még köztem s otthonom közt
S én mint ki tüskés erdőn eltekergett,
Tövist szakít s a tüske is szakítja;
Utat keres s az útról félretér;
S nem tudja, a szabadba hogy talál ki,
De makacsul küszköd, hogy kitaláljon:
Az angol trónért így kínzom magam
S vagy megszabadulok e szenvedéstől
Vagy véres fejsze vágja ki utam.
Hisz tudok mosolyogni s ölni közben,
Helyest kiáltani, hol fáj a szívem,
Orcáimat mű könnyel nedvesítni,
Mintázni arcom minden alkalomhoz.



Szebb napjaimban,
Bevallom, Albion úrnője voltam;
De balszerencse rangom eltaposta
S gyalázattal borítva, földre tett.
Sorsomhoz illő székre ott kell ülnöm,
S szerény helyemhez formálnom magam.



Sorsod járomába
Ne hajtsd nyakad; rettenthetetlen elméd
Nyargalja át ujjongva balszerencséd.



Amíg mi várunk úgy nő ellenségünk…



Éltünk a szép remény emelje addig:
A szeretet is tilt kétségbeesni
Méhemben Edwárd magzata iránt!
A szenvedélyt ez zabolázza bennem
S hordatja szelíden a sors keresztjét;
Igen, ezért apasztom könnyemet
S nyomok el vérszívó sóhajt kelőben,
Másképp a könny s a sóhaj elfújja-fojtja
Edwárd gyümölcsét, ki a trón utódja.



Mit most a halál fekete fátyla felhőz,
E szem, mint nyári nap, oly átható volt,
A földi, rejtett árulást kikémlő –
Szemöldököm vérrel lepett redőit
Királysírhoz gyakran hasonlították…
Dicsőségem most porba, vérbe kenve;
Parkom, sétányaim, a bírt tanyák
Elhagynak, íme, s minden földjeimből
Mint testem hossza, annyi lesz enyém.
Nem föld-e s por fény, hatalom, siker?
Élünk, ahogy tudunk – meghalni kell.



ha gyanítnám csak, hogy van, ki fél,
Engedném, menjen el időbe még,
Ne fertőzzön bajunkban másokat,
A magáéhoz rontva szellemét.



…szívem hasad meg, ha beszélek
S beszélni akarok, hogy meghasadjon.
Anyám, hallottam, gyakran mondogatta;
Hogy lábbal elől jöttem a világba.
Nem volt-e igaz, mondsza, hogy siettem
S bitorlóinkat veszteni igyekszem?
A bába bámult, kárált a fehérnép.
„Jézus, segíts meg, foggal született.”
S úgy volt; ami világosan mutatja,
Morogva-marva a kutyát kell adnom.
S ha már az ég ilyenre gyúrta testem,
Pokol görbítse lelkem, megfelelni.
Nincsen fivérem, nem ütök fivérre.
A szeretet szó, üdv sok ősz szakállnak,
Lakjék azokban, kik egymásra ütnek.
Bennem ugyan nem; én magam vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése