Tévedések vígjátéka
Fordította: Szász Imre



A világban úgy bolygok, mint vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül.



Dacos szabadság s bú egy szárra jár.
Egyetlen lény se teljesen szabad,
Földön, égen, vizen, a nap alatt.
A hal, a vad, a szárnyaló madár
Hímjének hódol, intésére vár,
S az isten-faj, az ember, mindezek
Ura, kit szolgál föld, víz, tengerek,
Kit hal és szárnyasok fölé emel,
Hogy értelem és lélek tölti el,
Szintén ura, királya asszonyának;



Ó, türelem! nem csoda, hogy szelíd,
Hisz tűrhet az, kit senki nem vadít.
A szegényt, kit megtört a sors, gond,
Csitítgatjuk, intjük, ha könnyet ont.
De súlyosodna baj annyi sok ránk,
Éppoly nagyon, vagy jobban is zokognánk.
Így te, akit komisz férj nem búsíthat,
Üres békét kínálsz sebemre írnak.
De majd ha egyszer megtépik jogod,
Tudom, bolond türelmed elhagyod.



Biztos most simogatja cicusát,
Míg egy mosolyért elepedek én.
Hát így kifosztotta a kor szegény
Arcom báját? Neki köszönhetem.
Sivár beszéd ez? Tompa az eszem?
Kicsorbítja az éles szót, az elmét
Márványkőnél jobban a szívtelenség.
Tarkább ruhával lépre csalja más?
Hisz ő tart így, én nem vagyok hibás.
Mi pusztult bennem el, amit nem ő
Pusztított el? Csak őmiatta nő
Rútságom. Elhamvadt szépségem újra,
Egy napfényes mosolyától kigyúlna.
De, vad szarvas, szűk néki ez a kert,
S másutt lakik jól, mert velem betelt.



Akit kopasszá tett a természet, annak nincs meg az ideje,
hogy visszaperelje haját.



Én érintlek, én osztom ételed,
Miért van az, én uram, ó miért van az,
Hogy ily idegen lettél önmagadhoz?
Magadhoz – mert hozzám vagy idegen,
Ki oszthatatlan részed, egy veled,
Jobb részednél is jobb részed vagyok.
Ó, ne szakítsd el tőlem így magad!
Mert tudd meg, édesem, egy csepp vizet
Könnyebb háborgó tóba ejtened,
S onnan kivenned tisztán, csökkenés
S növekvés nélkül, mint tőlem magad
Elvenned és nem vinned engem is.
Hogy elevenig marná lelkedet,
Ha hallanád, hogy buja rongy vagyok,
S testem, mely néked van szentelve csak,
Lator kéjekkel összemocskítom!
Ugye, leköpnél, elrúgnál magadtól,
Arcomba vágnád férj-neved, letépnéd
A bemocskolt bőrt ringyó homlokomról,
Hamis kezemről letörnéd gyűrűd
Egy kettéválasztó vad esküvel.
Tudom, így tennél; tedd is meg tehát:
Hűtlenség foltja üt ki bőrömön,
Vérembe szennyes, buja kéj vegyül,
Mert ha egyek vagyunk s te hitszegő vagy,
Én szívom fel húsod mérgeit
S fertőzéseddel ribanccá teszel.
Tartsd hát meg hű ágyadhoz hű kötésed
És téged szégyen, engem szenny nem érhet.



S bár teljes ésszel minden szót lemérek,
Eszem kevés, hogy egy szót is megértsek.



Te szilfa vagy, én meg futóka-inda,
Ki gyenge bár, de erődhöz kötözve,
Gyengeségét erőddel fonja össze.
Az, ami elvesz, alja dudva csak,
Rabló repkény, lompos moh, iszalag,
S ha nem nyesik, elszívja nedveid,
Belep és veszteden élősködik.



Pokol, menny, föld ez? Álom vagy való?
Megjött, vagy éppen elment az eszem?



…ő a szakácsné, és csupa háj; és nem
tudom, lehet-e más hasznát venni, mint lámpát csinálni
belőle és a saját fényénél elmenekülni. Nyakam teszem rá,
hogy a rongyai, meg a rájuk kenődött faggyú egy sarkvidéki
télen át folyvást égnének: ha ez megél az ítélet napjáig, egy
héttel tovább fog égni, mint az egész világ.