Titus Andronicus
Fordította: Vajda Endre



Mert mit jelent halálmerev szemem,
Hallgatásom és felhős homlokom,
Gyapjas, csigás hajam, mely most kinyúlt,
Mint a vipera, amely megfeszül
A végzetteljes támadás előtt?
Asszonyom, mindez nem szerelmi jel:
Szívemben bosszú, kezemben halál,
Fejemben vér és pörölyös harag.



Hallgasd meg, anyám; hulló könnyeit
Dicsőség látnod; de legyen szíved
Szikla, melyet eső el nem puhít.



Ismeretlen rémület szállt reám;
Tagjaim hideg veríték lepi,
Többtől fél szívem, mint láthat szemem.



A rejtett kín, mint eldugult kemence,
Elhamvasztja a szívet, hol lakik.



Ha volna nyomoromban értelem,
Határ közé fognám sírásomat:
Ha sír az ég, nem csordul túl a föld?
Ha szél dühöng, nem tombol rá a tenger,
Feldúlt fejjel rémítve az eget,
Neked ilyen haraghoz kell ürügy?
Tenger vagyok: lányom sóhaja fúj!
Ő a síró menny, én vagyok a föld:
Fel kell hogy dúlja sóhaja habom,
Földemre szüntelen könnyeitől
Zuhogjon mindent elnyelő özön:
Bensőmbe már nem fér el sok jajom,
Ki kell okádjam, mint a részegek.
Hagyj! Meg van engedve a vesztesnek
Fanyar nyelvvel könnyítni gyomrukon.



Ennyi nyomor már el nem bírható,
Síróval sírni megkönnyebbülés,
De kigúnyolt keserv kettős halál.



Mert nincsen már több könnyem ontani:
Amellett ellenség a fájdalom,
Addig bitorolja nedves szemem,
Míg könnyadójától vakká leszek.



…nyomortól tébolyult szívem
Húsbörtöne üres falát veri…
Te, bánat jelbeszédes tüköre,
Ha szegény szíved őrülten dobog,
Ütéssel nem némíthatod el így.
Sebezd sóhajjal, lány, nyögéssel öld,
Vagy végy hegyes kést fogaid közé
És vesd egyenesen szíved fölé,
Hogy minden könny, mit ejt szegény szemed,
Befolyjon bensőd mélyébe, ahol
Sós árba fojtja bolond bánatát.



Ily zord helyet hogy rejthet a világ,
Hacsak azért nem, hogy az istenek
Tragédiákban gyönyörködjenek?