A velencei kalmár
Fordította: Vas István



…végtelen mennyiségű semmit beszél össze, többet, mint bárki Velencében.
Az ő gondolatai olyanok, mint két szem búza két véka korpa közé rejtve: egész nap
keresheted és ha megtaláltad, kiderül, hogy nem érte meg a fáradtságot.



Az ördög néha Szentírást idéz.
A szent érveket felhozó gonoszság
Olyan, akár a mosolygó gazember
Vagy a rothadt szívű, piros színű alma.
A gazság gyakran tetsző testet ölt.



Gyorsabbak a Venus galambjai,
Ha új szerelem láncát kötözik,
Mintha a régi köteléket óvják.



Ki áll fel a lakomától
Olyan étvággyal, mint ahogy leült?
Hol az a ló, mely unt pályáját azzal
A fékezhetetlen tűzzel futja, mint
Amellyel kezdte? Mindent a világon
Lelkesebben vadászunk, mint fogyasztunk.
Nézd, mint tékozló ifjú fut ki a
Zászlós hajó a hazai öbölből
S a szajha szél öleli és becézi!
És nézd, mint a tékozló ifjú tér meg,
Rongy vitorlával, törött árbócokkal
S a szajha szél, az fosztotta csupasszá!



A látszat a legkevésbé vall magáról;
Még mindig dísszel csalják a világot.
Van-e oly romlott, aljas ügy, amely
Ne leplezné el szelíden a bűnét
A jog előtt? Vallásos tévedés
Oly kárhozott, hogy valamely okos fő
Ne áldja s bizonyítsa egy szöveggel,
S ne rejtse szép díszekbe durvaságát?
Nincs oly ostoba bűn, mely fel ne öltse
Az erény egy-egy jelét külsején.



Ó, asszonyom, a szavam elakad
S csak a vérem szól hozzád ereimből,
S egész valómon olyan zűrzavar
Ömlött el, mint elégedett tömegben,
Ha szeretett hercege szép beszéddel
Fordult hozzá s most pezseg örömében
És minden rész boldogan olvad egybe
S vad semmivé válik, merő örömmé
S szólni sem tud.



A kegyelem lényege nem a kényszer,
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből
A lenti földre, s kétszeresen áldott:
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja.
A nagyokban is ez a legnagyobb.
Koronánál szebb dísze a királynak,
Mert jogara földi erő jele,
A félelem és felség tartozéka,
De kegyelme erősebb a jogarnál,
A királyok szívében tartja trónját
S az Istennek magának tartozéka,
S a hatalom akkor legistenibb,
Ha fékje kegyelem.



Figyeld csak meg a vad és laza nyájat,
Vagy a betöretlen csikók fajzatát,
Amint bolondul szökellnek, nyihognak,
Mert vérük heve ezt kívánja meg;
De ha meghallják a trombita hangját,
Vagy bármely zene éri fülüket,
Látod, hogy némán állnak s vad szemük
Szelíd fénybe fordul a zene édes
Hatalmától. Mondják, így mozgatott meg
Orpheus fákat, köveket, folyókat:
Mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétlen
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka



A fény, melyet látsz, a szobámban ég,
A kicsi gyertya oly messze sugárzik!
Jótett ragyog így a silány világban.



A varjú is zeng úgy mint a pacsirta,
Ha egyikre se figyelünk, s talán
A csalogányt, ha nappal énekelne,
Amikor minden liba belegágog,
Nem vélnők jobb zenésznek a verébnél.
Sok dolognak évadja szabja meg
Tökéletességét s dicséretét.