A két veronai nemes
Fordította: Szabó Magda



Ki otthon ül, nem nő túl otthonán.



Epekedsz, s az epedés bére gúny,
A sóhajé egy szende szép tekintet,
S húsz gyötrő éjé egy percnyi gyönyör.
Ha nyersz, talán bajt hoz rád nyereséged,
Ha vesztesz, nyertél – ám tengernyi kínt;
Balgaságodra rámegy az eszed,
Vagy az eszedre megy rá balgaságod.



…fényes elme mélyén
Is él emésztő szerelem, akár
Emésztő hernyó a bimbó ölében.



Te, Júlia, kicseréltél!
Nem tanulok, fecsérlem az időt,
Fittyet hányok bölcs szónak, a világnak;
Szívem sajog s az elmém belebágyad.



A fojtott tűz, az ám csak a veszélyes!



Be szeszélyes e balga szerelem!
Mint rossz gyerek, a dajkáját csikarja,
S egy perc múlva megcsókolja a pálcát.



Szegény sebzett szív! Keblem lesz az ágyad,
Odafektetlek, míg sebed behegged,
Majd csókom lesz hathatós orvosságod.



Hogy meg ne süssön, tengerbe merültem
A tűz elől, s most megfúlok a vízben.



Ámor hatalmas!
Úgy megalázott, hogy elismerem,
Nincs nagyobb fájdalom, mint büntetése,
S nagyobb gyönyör, mint szolgálni neki.
Most csak szerelemről tudok beszélni.
Böjtöt, evést, alvást abbahagyok
Ámor puszta nevének hallatára.



Amint a hőnek hő a gyilkosa,
Mint a szeget egy új szeg túrja ki,
Úgy elenyészett hajdani szerelmem
Emléke, hogy frissebb tárgya akadt.



Elhagyni Júliámat: szószegés.
Szilviáért epedni: szószegés.
Barátomat megcsalni: még nagyobb
Szószegés. Ám a hármas szószegésre
Az bíztat épp, ki szavam vette: Ámor.
Ő kérte esküm, ő szegeti most meg.
Kísértő Ámor, ha már bűnbe vitted,
Sugallj mentséget a bűnös fülébe.
Eddig egy pisla csillagért rajongtam,
Most imádom a mennyei napot.
Megszeghető a meg nem fontolt eskü.
Esztelen, ki nem használja eszét,
Hogy a rosszat jóval cserélje fel.
Pfuj, tiszteletlen nyelv, rossznak nevezni,
Kiről vagy húszezer, lelkedre mondott
Esküvel állítottad: párja sincsen!
Szerelmes is vagyok, meg nem-szerelmes,
S épp abba nem, akibe kellene.
Elveszítem Júliát és Valentint,
Ha nem tenném, önmagam vesztem el.
Így Valentin helyett magam kapom majd,
Júlia helyett pedig Szilviát.
Egy barátnál drágább vagyok magamnak,
Hisz nincs értékesebb a szerelemnél.
Tanúm az Ég, mely Szilviát ezer
Bájjal ruházta föl, hogy Júlia
Rút szerecsen mellette, elfelejtem,
Hogy él, hiszen szerelmem is halott már.



A tekintetével
Táplálkozik a lelkem. Éhezem,
Már oly rég táplálék híján vagyok.
Tudnád te csak, mit érez egy szerelmes,
Inkább hóval táplálnád a tüzet,
Mint szóval oltogatnád a szerelmet.



Ha elfojtod, annál jobban lobog!
Tudod, ha a szelíden tovasikló
Patak gátat talál, bőszen kicsap,
De ha folyását nem gátolja semmi,
Köveivel édesen muzsikálgat,
És minden partot megcsókol szelíden,
Amerre csak vándorútja vezet.
Bolyong erre-amarra, végre önként
Belekanyarog a nagy óceánba.
Hát engedj el, ne gátold utamat!
Higgadt leszek, mint a szelíd folyó,
S mulattat minden nehéz útszakasz,
Míg az utolsó elvisz kedvesemhez,
S megpihenek, mint az Elíziumban
Az üdvözült, sok törődés után.



A nő azt is gúnyolja, amit kedvel.
Csak ne csüggedjen, küldjön másikat!
A gúny a szerelemnek vág utat.
A nő nem azért morcos, mert utálja,
Hanem hogy jobban tüzesedjék vágya.
Ha le is hordja, ne menjen haza,
Mert a csacsi megőrül egymaga!
Bármit csacsog, azon fönn ne akadjon:
A "ki innen!" azt jelenti: "maradjon!"
Dicsérje báját bókoló szavakkal,
Ha szurtos is, mondja arcára: angyal!
Nem férfi, ki, ha jól forgatja nyelvét,
Nem vívja ki egy nő viszontszerelmét.



Nem jobb a halál, mint a kínos élet?
Halál nekem, ha száműznek magamtól,
S ez a lány önmagam; én válik éntől,
Ha elválunk: megöl a száműzés.
Hát fény a fény, ha őt nem láthatom,
Hát öröm az, minek nem részese?
Hacsak azt nem hiszem, hogy mégis ott van,
S árnyék-valója le nem csillapít.
Ha éjjel nem Szilviával vagyok,
Nincs dallam a csalogány énekében,
S ha nappal nem láthatom Szilviát,
Nincsen nekem napfényes nappalom.
A lelkem lelke Szilvia nekem,
Végem van, ha nem hat rám drága lénye,
Ha nem dédelget, nem vidít, nem éltet.
Jöjj csak, halál, kérlelhetetlen végzet!
Ha maradok, végórám várhatom,
Ha elmegyek, életem hagyom itt.



Ő arról álmodik, ki mást szeret,
S ön azt imádja, aki önre sem néz.



Lám, a szokás hogy lesz természetünkké!
Ez a magányos hely, dúslombu erdő
Meghittebb cifranépü városoknál:
Itt nyugton ülök, nem lát senki sem,
S a csalogány fájdalmas énekével
Együtt zengem kinom és bánatom.
Ó te, ki szívem közepén lakol,
Ne hagyd lakásod ily soká lakatlan,
Mert omladoz s bedől az épület,
S azt, hogy mi volt, még az emlék sem őrzi!