Othello, a velencei mór
Fordította: Kardos László


Csak légy nyugodt, uram!
Szolgálom őt, de önmagam javára:
Nem lehetünk mind urak, s nem dukál
A hűség minden úrnak. Persze látsz
Hajbókolót és görnyedőt sokat,
Ki boldogan cipeli szolgaláncát,
Míg él – akár gazdája szamara,
Csak abrakért – s ha megvénül, kidobják!
Ostort a jó baromnak! Van viszont,
Ki szolga-köntöst, szolga-arcot ölt,
De szívét önmagának őrzi meg,
S míg tetteti, hogy dolgozik uráért,
Csak hízik rajta, s megtömve zsebét,
Magának hódol. Ennek van esze,
S ilyennek vallom én is magamat.



Öltem ugyan már háborúban embert,
De megfontoltan ölni: belevág
A lelkiismeretbe;



az én külön bánatom
Olyan zsilip-szakító áradás,
Hogy minden más gondot magába nyel
És mégsem változik.



Ha segítni már nincs mód a bajon,
Adj túl minden keserves sóhajon.
Ki azon jajgat, ami megesett,
A régi bajhoz újat keresett…

Annak jó az ily bölcsesség, aki
Abból az olcsó vigaszt hallja ki;
De aki búval adós, mit tegyen?
A türelemtől kölcsönt hogy vegyen?
Az ilyen rigmus két irányba néz,
A fele epe, másik fele méz:
A szó csak szó; és hogy gyógyítanád
Az összetört szívet a fülön át?!



Erő! nevetség! Tőlünk függ, hogy ilyenek vagy amolyanok legyünk…Ha éltünk mérlegében egyik oldalon nem volna az ész, ellensúlyozni a buta szenvedélyt: a vér s természetünk hitványsága ostoba következésekre ragadna. De azért van eszünk, hogy szenvedélyeink izgalmát, a hús és vér ingerét lehűtsük. Azért én azt, mit te szerelemnek nevesz, csak úgy nézem, mint valami oltóágat.



Ej! légy férfi! Vízbe ölni magadat? Macskákat s vak kutyakölyköket kell vízbe ölni.



Az idők méhében sok minden vajúdik, ami várja, hogy világra szüljék.



Állj csak meg a tajtékos partokon.
A morgó habok fellegekbe vágnak;
Nagy rémsörényű, szélkavarta hullám
Csap föl a göncöl izzó szekeréig
S az örök pólus őreit kioltja:
Így megdúlva a rengő vízlapot
Még nem is láttam.



Dicsérő toll utól nem éri, oly szép,
És Istennek ezen remekén
A művész is ellankad.



…úgy száll fel az ötlet
A fejemből, mint darócról a lép:
Agyvelőt s mindent fölszakít – de múzsám
Küszködik s íme mégis szárnyra kap:
Szépség meg furfang együtt fér bele,
Amaz a hasznos, emez – él vele.



A szép nőnek nem árt a butaság;
Utódhoz segíti a bujaság.



Ha a borúra ily derű jön,
Dühöngj, vihar, míg serken a halál is!
Olimpuszi hullámhegyekre szökjön
A küzdő gálya s hulljon újra mélybe,
A poklokig! Ha jönne a halál, most
A kéjek telje volna…Félek én,
Lelkem ma boldogsággal úgy betölt,
Hogy több ilyen gyönyört aligha rejt
Az ismeretlen sors!



Ráforr a vérem a józanabb eszemre,
S a düh lesz rajtam úrrá, megzavarva
Ép ítéletemet…



Ó, bornak láthatatlan szelleme, ha nincs még neved, amelyről rádismerni,
elkeresztellek Sátánnak… Istenem, az ember a szájába veszi az ellenségét,
és ellopatja véle az agyát! És örvendünk, ujjongunk, tobzódunk és tapsolunk, hogy átváltozhatunk barommá.



A mámor ördöge kegyeskedett átadni helyét a düh ördögének: az egyik gyarlóság
föltárja előttem a másikat, hogy őszintén elundorodjam önmagamtól.



A zöldszemű szörny csak kacag az étken,
Amelyből él.



Egy férfin egy-két év alatt se látsz át;
Mind csupa gyomor, s mi vagyunk az étkük.
Mohón falnak s ha elteltek velünk,
Kiokádnak.



A féltékeny nem mindig okkal az –
Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny
Önmaga nemzi s szüli önmagát.



– úgy röpdös agyam körül,
Akár fertőzött ház körül holló,
Baljóslatún –



De ott, ahol a szívem őrizem,
Ott, ahol eldől életem-halálom,
A kútfő, melyből életem patakzik
Vagy elapad – ha onnan is elűznek!...
Vagy posványt látni ott, nyüzsögve fajzó
Rühes varangyokat…Fordulj el innen,
Türelem, ifjú, rózsás ajkú angyal,
Az én szemem is mord, mint a pokol.



Ki ne volna hajlandó szarvasmarhává magasztalni az urát, hogy aztán
A világ királyává magasztalhassa?



A bűn csak a világ számára bűn; és ha fáradságodért megkapod
a világot, akkor a bűn már belül van a te saját tulajdon világodon,
ott pedig tüstént erényt faraghatsz belőle.



De azt hiszem, a férfi a hibás,
Ha elbukik a nő: ha már elunták,
S más ölbe ontják, ami a mi kincsünk,
Vagy tébolyultan féltékenyek és
Kordában tartanak vagy ütnek is,
Vagy léha módon elverik a pénzünk,
Felforr a mi epénk is, szende báj
Mellett megfér a bosszú vágya is.
A férjek tudják meg: a nőnek is
Megvan minden érzéke: lát, szagol,
Ínye megérez édest, savanyút,
Akár a férjeké. Miért teszik,
Ha másokért otthagynak? Puszta kéjért?
Én azt hiszem, szenvedély hajtja őket.
Az is lehet; vagy gyarlón tévelyegnek?
Igaz lehet; s bennünk nincs szenvedély?
Nincs gyarló kéjvágy, mint a férfiakban?
Bánjon hát jobban férjuram velünk,
Vagy épp a bűnre lesz mesterünk.



az óra üt: jövök, te ringyó!
Szemed varázsa szívemig nem ér:
A buja ágyat fesse buja vér.



Ez az éjszaka itt
Vagy naggyá tesz vagy semmivé lapít.



Az ok, az ok, igen, lelkem, az ok:
Szűz csillagok, hadd hallgatok felőle!
Az ok! De azért vérét én nem ontom
S hószínű bőrét meg se karcolom,
Mely sima, mint egy alabástrom-oszlop.
De haljon meg, hogy mást is meg ne csaljon,
Oltsd ki e fényt aztán ezt a fényt –
Lobogó szolga, ha eloltalak,
Még föllobbanthatom korábbi fényed,
Ha megbánnám; de téged oltva el,
Tündér természet bűvös remeke,
Jaj, hol van oly prometheusi láng, mely
Fölgyújthat ismét! Rózsád ha letörtem,
Hiába, nem nő, nem virul ki újra.
Elfonnyad – hadd szagoljam még a fáján.
Megcsókolja
Ó, boldog balzsam, szinte ráveszed
Az igazságot: kettétörni kardját.
Még! Még! Ilyen légy holtan, s én megöllek
S holtodban is szeretlek… Egy utolsót!
Sohase volt ily mézes, ily halálos.
Sírok, de szörnyű könny ez – égi bú,
Ott sújt, ahol szeret. Most ébredez.



Ha minden hajaszála külön élne,
Iszonyú bosszúm akkor is befalná.



A hold pályája ferdül, az teszi;
Közelebb jön a földhöz, mint szokott,
S az embert megvadítja.