2011. augusztus 14., vasárnap

Julius Caesar
Fordította: Vörösmarty Mihály


Ha arcom elsötétült,
Lelkem borúja csak magamra tér.
Sokféle szenvedély üld egy kor óta
És ötletek, csupán nekem valók,
Mi tetteimre tán homályt borít;



Valóban zordon szellemű idő.
De dolgot ember külszínből ítél meg,
Valódi célját fel nem érheti.



Erőt gyengének ebben, büntetést
Zsarnoknak ebben adtok, istenek:
Sem kőtorony, sem rézből vert falak
S szűk légű börtön, sem kemény bilincs
A szellem erejét meg nem köthetik.
Az élet, unva földi nyűgöket,
Búcsút magának mindig képes adni.



S mért volna hát Caesar zsarnok? szegény
Tudom, nem volna ő farkas, hanem
Mert látja hogy a rómaiak juhok;
Nem volna ő oroszlán, csak magunk
Őzek ne volnánk. A ki nagy tüzet
Kíván éleszteni hirtelen, silány
Szalmával kezdi.



Ó! magasan ül a nép szívében ő.
És a mi bennünk bűnnek látszanék,
Tekintete, legdúsabb alchymiaként,
Érdem- s erényre változtatja azt.



BRUTUS.
Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kíván.
Kérdés: ez által mily természetet vált?
A hév napfény az, mely kígyót kikölt,
S ez vigyázatra int. Koronát neki.
Igen, fullánkot adni, hogy vele
Kényére ártson. A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakítja
A lelkiismérettől. És valót
Ítélve Caesarról, nem vettem észre,
hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arccal áll a felmenő;
De hátat fordít vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. S mert a vitánk
Nem kap hitelt az által, a mi ő most,
Fordítsuk így: az a mi most, ha megnő,
Ilyen meg olyan túlságokra hág.
Tekintsük úgy, mint a kígyótojást,
Mi ha kikél, mérges lesz, mint faja;
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.



Mióta Cassius Caesar ellen unszolt,
Nem alhatám. A veszélyteli
Tett megtevése s gondolása közt
Egész idő olyan, mint rémalak,
S borzalmas álom. Akkor a halandó
Életművek s a genius tanácsot
Ülnek s az ember alkotmánya, mint
Egy kis királyság háborog magában
S a zendülésnek sorsát szenvedi.



Caesar, jelekre nem hajték soha;
Most elrémítenek. Van itt egy ember,
Ki az általunk látott s hallott felett
Borzasztó látványt mond az őr körül,
Az utcán nő oroszlán kölykezett;
A sírok megnyílának s felveték
Holtaikat, és a fellegek között
Tüzes vad férfiak harcoltanak,
Sorban, csapatban, egész hadrend szerint,
Hogy vér hullott le a capitoliumra.
A léget hadzaj verdesé: lovak
Nyihogtanak s a haldoklók nyögének,
S lelkek zsibongva zúgtak fel s alá.
Oh Caesar, rendkívüli tünemény ez:
Én rettegek.



Hogy halni kell, tudjuk; csupán idő,
Miért az ember fárad s haladék.



S az életből ki húsz évet kivág,
Halál félelme éveit vágja ki.



Itt vadásztak el,
Nemes vad; itt esél, s itt állanak
Vadászaid zsákmánnyal ékesítve,
Vérednek bíborában. Oh világ!
Te voltál e szarvasnak erdeje,
S ő szíved volt, világ. Oh mily hasonlón
Fekszel te itt a vadhoz, mely halálra
Királyok által űzetett.



midőn a szeretet
Kórrá lesz s fogyni kezd, erőltetett
Modort veszen fel. A nyílt, egyszerű
Hűség nem ismer áltatást. De a
Színlett barát, mint kezdetben tüzes ló,
Erőt mutatva tombol délcegen,
Majd tűrni kellvén sarkantyú döfését,
Száll büszkesége s rossz gabancs gyanánt
Kidől a pálya közben.



Oh Cassius, te
Bárányhoz vagy csatolva, aki csak
Úgy tart haragot, miként a kő tüzet,
Mely ütve hirtelen szikrákat ád,
S legott hideg megint.



Ma reggel elhagyának,
S fejünk fölött helyettök varjú, holló
És kánya repked s mint kór martalékra
Néznek le ránk s gyász mennyezet gyanánt
Terül ki árnyok, mely alatt hadunk
Lelkét feladni készen itt hever.










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése